Rozi egy hatalmas réten vágtatott az aranyszőrű meselóval. A szél süvítve csapott az arcába, ahogy keresztülszáguldottak a selyemfüvű réten, felvágtáztak a hegyekbe, könnyedén cikáztak a fák alatt, kidőlt fatörzseket ugrottak át. Csak vágtattak, vágtattak, mígnem elérkeztek egy kis patakhoz, ahol Rozi leszállt a nyeregből, hogy megmossa az arcát a hűs vízben, míg a lova belakmározik az illatos fűből. Mintha különös hangot hallott volna a távolból, de nem foglalkozott vele, élvezte a csodálatos tájat és a csodaló társaságát. A hang azonban egyre közelebb jött, egyre érthetőbb lett és egyre morcosabb.
- El fogsz késni az iskolából - zsörtölődött a titokzatos hang, immár egyértelmű közelségből. Rozi nagyot sóhajtott, búcsút intett a csodalónak, az álombeli forrásnak, és kinyitotta a szemét. Ekkor kapta a második arcmosást a morgolódó hang tulajdonosától, Hecsedlitől, aki a sikertelen ébresztőt kis gazdája képen nyalásával tette hatékonyabbá.
- Ébren vagyok - ásította Rozi. - Olyan csodálatosat álmodtam, te meg felébresztesz...
- Mindig csak álmodozol, akár alszol, akár nem - vágta oda Hecsedli, és bosszankodva kivonult a szobából.
Rozi tűnődve nézett utána. Hecsedli, ez a nem túl szép, de annál mufurcabb kutya volt a legjobb barátja. Hecsedli sokat morgolódott, elégedetlenkedett, de ha Rozi jobban átgondolta a dolgokat, be kellett látnia, hogy kutyájának igaza van, mint ahogy igaza volt most is. Bizony, a mi Rozink túlságosan álmodozó volt, éjjel-nappal egy lovakkal teli mesevilágban élt, elfelejtve mosogatást és leckeírást egyaránt. Szeretett volna lovagolni, még jobban szeretett volna egy saját lovat, de mindez elérhetetlen álomnak tűnt. Mindenki azt mondta, hogy a lovaglás sokba kerül, különben is a ló elöl harap, hátul rúg, középen ráz, legalábbis addig, míg fent marad az ember, így Rozinak maradt a vágyakozás, no meg az álmodozás. A szobája falát teleragasztotta szebbnél szebb lovas képekkel, a zsebpénzét lovas könyvekre költötte, és csillogó szemmel nézte a tévében mutatott lovasjeleneteket. Igazi lovat közelről csak ritkán látott, és valljuk be, olyankor rájött, hogy ezek a gyönyörű, békésen szuszogva kockacukorért nyúló óriások sokkal nagyobbak a valóságban, mint a képeken, kicsit félt is tőlük, de hát ki mondta azt, hogy csak a bátor hősök álmodozhatnak?
Ha kíváncsi vagy a történet folytatására, megtalálod a Lovasélet márciusi számában!
