Tapptarapp, tapptarapp - dudolászta tovább Rozi, felnyargalt a lépcsőházban, és hazaérve első dolga volt, hogy a csúnyácska papírlovat egy cserép kaktusznak támasztva kitegye az íróasztalára, hogy a szobája bármely pontjából jól rálásson.
- Hát ez meg mi a szösz? - kérdezte döbbenten Hecsedli, aki megszokta, hogy kis gazdája egész álló nap a posztereken parádézó lovakat bámulja rajongva, és mindegyiknek hozzáillő nevet ad; a büszke, fekete fríz csődör Éjfél, a könnyűléptű angol telivér Szellőtáncos, az a csillogó szőrű sárga kanca Aranyfény... Ez a kép azonban sehogy sem illett a többi közé.
- Ő az én álompónim - mondta büszkén Rozi, szeretettel nézve a rajzra. Hecsedlinek azonban nem volt érzéke sem az álomlovakhoz, sem a művészethez.
- Értem. És mégis hogy fogod hívni, Spenótnak?
Kíváncsi vagy a válaszra? Vedd meg az áprilisi Lovaselet újságot, és olvasd el a folytatást!
