Ősök nyomdokain járva (2004 tavasz)

Életöröm szoborba égetve

Írta Lékó Sándor, fotó Csontó Renáta

Ha azt mondom, hogy Németh János Zalaegerszegen él, az a keramikus ismerői számára nem újság. Persze hogy ott lakik és alkot, ahol ősei leélték életüket. Azok, akiknek olyan sokat - talán mindent - köszönhet. A LóArt sorozatban időről időre olyan alkotóművészeket mutatunk be, akik valamilyen módon kötődnek a lovakhoz, s ezt művészetük által is hirdetik. Németh János számára is eljött egyszer a nap, amikor egy életre megfertőződött a ló szépségével és szeretetével. S mindez - természetesen - Zalaegerszegen történt.

Az első vágta

1945-ben talán még hallatszott a távoli ágyúdörgés, ahogyan a front egyre távolodott nyugat felé, de az életnek mennie kellett tovább. Ekkor lépett be Németh János életébe az első ló, egy gyönyörű lipicai kanca, amelyet édesapja kapott egy disznóért az oroszoktól. El is nevezték Bárisnyának, hogy neve is emlékeztessen megszerzésének körülményeire. Eleinte nem is tudták, hogy nem egy, hanem két lovat kaptak, Bárisnya ugyanis vemhes volt. János nem tudta megállni, hogy fel ne üljön a hátára. Az élmény hatalmas volt, s erről Gyökerek című önéletrajzi könyvében is beszámol:
"Egyszer, mikor hazaértek a mezőről. és kifogták a lovakat, akkor történt. Ilyenkor a kantár és a zabla csak a ló egyik oldalán maradt. Ezért - mint később kiderült - csak egy irányba tudtam fordítani a lovat. Játszópajtásom felsegített a ló hátára, kértem tőle egy botot, és megcsaptam a ló farát. A Bárisnya elindult velem vágtában ki a kapun, a járdán, a főutca felé. Meghúztam a kantárt, de megállni nem tudtam, csak ellenkező irányba futni. Lógtam a hátán, a szőrébe kapaszkodva. Így jutottam el a járdán a főtérig, az Arany Bárány szálló elé. Onnan irány vissza. Az emberek kiáltozva próbáltak bennünket megállítani. A ló vágtázott, végül a házunk elé visszaérve betért az udvarunkba, a kert végében, ahol a Vizsla-patak folyt, megállt. Így hát szerencsésen hazaértünk mindketten, már csak az apai fejmosást kellett megúsznom."

Gyári munkásból főiskolás

Az előzőnél is meghatározóbb élményözönt jelentett azonban a család, az édesapa, és leginkább talán Németh Gábor, a nagyapa, aki messze földön híres és elismert kályhaépítő mester volt, s akinek remekművei külhonba - Egyiptomba, Ausztriába - is elkerültek. A család fő bevételi forrását jelentette egy időben a precíz építésű, gondosan kidolgozott cserépkályhák készítése. Nem csoda hát, hogy Németh János már kicsi gyerekkorában, mintegy "mellékesen" megismerhette a különböző agyagok jó és rossz tulajdonságait, feldolgozásuk módját. Édesapja ügyesen rajzolt, s szerencsére "valamicske" átragadt ebből a tudásból a fiára is.
A gimnázium után, az ötvenes évek elején, szinte törvényszerű volt, hogy az iparos család gyermeke "nem veheti el a helyet" a munkásgyerekek elől a felsőoktatási intézményekben. Így hát János is a gyári segédmunkát "választotta" a Cserépkályhagyártó Vállalatnál. A sors furcsa szeszélye folytán azonban éppen egy jószándékú munkásigazgatónak köszönhette, hogy mégiscsak megpróbálkozhatott az iparművészeti főiskolai felvételivel, akkor már "munkásként".
- Becsomagoltam három kis agyagszobromat a Simon József asztalos nagybátyám által készített háromrekeszes ládikába - emlékezik vissza Németh János. - A szobrok: lovas János vitéz, pihenő paraszt és Lenin-fej. Mellékeltem egy kézzel írt levelet, kértem, ha alkalmasnak találnak a felvételire, értesítsenek annak időpontjáról. Remegve vártam, vajon jön-e a levél. Jött!
Mint kiderült, Borsos Miklós meglátta benne a még el nem rontott, igazi művésszé alakítható embert, a romlatlan "őserőt".
Feledhetetlen évek következtek az Iparművészeti Főiskolán. Kitágult előtte a világ, új élményekkel töltekezett, s megismerhette választott pályája mesterfogásait. Most is, ahogyan szobrokkal karéjozott műtermében beszélgetünk egy üveg jóféle vörösbor mellett, fény csillan a szemében, amikor régi mestereiről mesél. Borsos Miklós, Gádor István, Ferenczy Noémi, Kaesz Gyula neve emlékek özönét idézi fel benne.
"Nem volt kötelező megtanulni korongozni, aki azonban megtanult, vagy tudott, azt nagyra becsülték. Én már jól kezdtem, hiszen a családi műhelyben próbálkoztam." - említi önéletrajzi írásában Németh János. Ennek a látszólag puszta kíváncsiságból űzött tevékenységnek azonban - mint későbbi munkái is bizonyítják - olyannyira a rabja lett, hogy minden szobrán, plasztikáján félreismerhetetlenül megjelenik ez a technika, s ez sajátossá és megkülönböztethetővé teszi alkotásait.

Csak tiszta forrásból

- Közben eljött ötvenöt, ötvenhat nehéz időszaka - vált kissé borongósabbra hangjában Németh János. - Túléltük valahogy. 1960-ban visszajöttem Zalaegerszegre. Nehéz volt dolgozni akkoriban, rengeteg technikai megkötöttség volt. 1968, az új gazdasági mechanizmus éve már hozott szerencsére némi fellendülést. Egy pénzügyminiszteri látogatásnak köszönhetően még a fizetésemet is megemelték. Vályi Pétert ugyanis érdekelte, hogy mennyit keres az az illető, aki azokat a csodaszép díszburkolatokat és csempéket tervezi. Röstellték megmondani neki, hogy mindössze 1950 forint a fizetésem, ezért 2500-at hazudtak. Mikor a miniszter elment, már csak be kellett vasalni a főnökökön az igazságot.
Később otthagyta a gyárat, és szabadúszóként kereste a kenyerét, nem kis részben az építészeti kerámia területén. Mintegy háromtucatnyi köztéri alkotás dicséri keze munkáját, így többek között Harkányfürdőn  "Az ördögszántotta hegy legendája" (35 m2), a zalaegerszegi uszoda domborműve (24,5 m2), Vonyarcvashegyen a Sellő, agyagmázas samott plasztika, illetve ugyanitt, a Szent Mihály-dombon a Halászok emlékműve, egy agyagmázas samott dombormű (4 m2).
Az éppen most hetvenéves művész (Isten éltesse!) agyaghoz való kötődése végigkíséri pályafutását.
- Agyagszobrász vagyok, tudván, hogy másoknak az agyag csak segédanyag egy szobor megalkotásának folyamatában. Nálam ez tartalmazza a végső formát is - tesz finom különbséget pályatársai műveitől Németh János, aki szívesen nyúl archaikus, vagy népművészeti ihletésű témák után. Csak az ősidők kiforrott alkotásait és gondolatait tartja igazán természetesnek, és elutasítja az erősen "spekulatív", a modern korra jellemző megközelítéseket. Példaképei - például a zenében - Bartók és Kodály, akik szintén a nép művészetéhez nyúltak vissza, amikor tiszta forrásból akartak meríteni.
- Erősen hatnak rám a mitológiai témák. Fontosnak tartom a történelem ismeretét, amibe beletartozik az őstörténet is. Nekem olyan ez, mint egy mesekönyv, ami alkotásokra inspirál. Az áll közel hozzám, aki egyszerűen gondolkodik, nem bonyolítja a dolgokat öncélúan és fölöslegesen. Ilyen volt például a középkorban a román stílus. Lehet mondani, hogy ez a felfogás nem korszerű, de ne felejtsük el, hogy ami ma korszerű, az egyszer így is, úgy is "tegnap" lesz. S a gyökereket állandóan kutatni, keresni kell, csak ez éltetheti az embert.
Németh János számára azonban a jövő is tartogat még szépségeket és meglepetéseket. Méltán büszke fiára, aki keramikus, és a jövő nemzedékét oktatja Zalaegerszegen, vagy aranyműves lányára, aki Bázelben él olasz (szicíliai!) férjével, s ugyancsak kézműves foglalkozást űz, amellett négy gyermeket nevel, ami önmagában sem csekélység.

Díjak: Jugoszlávia Nemzetközi Kiállítás Díja, 1987.; Országos Kerámia Biennálé III. díja, 1968.; Munkácsy-díj 1970.; SZOT-díj, 1973.; Zalaegerszegi Pro Urbe Érem, 1975.; Zala Megye Alkotói Díja, 1978.; II. Dunántúli Tárlat Díja, 1978.; "Érdemes Művész" kitüntetés, 1978.; Kulturális Minisztérium Nívó-díja, 1980.; Művészeti Alap Díja, 1981.; Keramikusok Társaságának Díja, 1994.; Zalaegerszeg Város Díszpolgára, 1994.