Lovasélet

Minden azzal kezdődött, hogy először a nagyobb, majd a kisebb lányom is érdeklődést mutatott a lovassportok irányában. Aztán egy szép napon édesanyjukkal együtt bejelentették, hogy nekünk ló kell!

Innentől igazi bértartók lettünk Pátyon - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Eltöltöttünk több mint két évet az adott helyen, mielőtt továbbléptünk volna! Akkor már épült Pátyon a Bellandor Lovarda, és mi tudtuk, lesz ott helyünk.
Úgy alakult ugyanis, hogy különböző csatornákon keresztül eljutottam a tulajdonoshoz, és hosszú egyezkedés után feladatot kaptunk, először a kertészeti munkákból. Eleve több ütemre osztotta az építtető a munkákat, az első szakasz a kb. 10 hektáros terület építéssel nem bolygatott részein: legelő körül, telekhatárok mentén történő növénytelepítés került sorra 2008 tavaszán.
Az építés előrehaladtával, újabb alku után jött egy nagyobb falat a kertépítési munkákból: szabadtéri közlekedőutak, karámok, lovaspályák kialakítása!
No, itt erősen elgondolkodtam!

Rendben van, hogy tereprendezést, szegélyépítést, különböző ágyazati, szerkezeti rétegek kialakítását stb. bőven végeztünk az elmúlt évek során, de ez itt mégis csak lovaspálya lesz... Ráadásul a kertépítészeti terveket korábbi egyetemi oktatóm, Andor Anikó (Ybl-díjas, a tulajdonos sógornője) készítette, tehát presztízs szempontok is felmerültek; és persze önbecsülésem is bizsergett!
Olyan jellegű egyedi feladat volt ez, amely nem minden nap adatik meg!
Rá akartunk szolgálni a megelőlegezett bizalomra, kollégáimmal nagy levegőt vettünk, és megkezdtük a kivitelezést.
Innen indultunk (2008. július vége):
Elméletben is és gyakorlatban is jól tudtuk, tudjuk, hogy mindennek az alapja a jó vízelvezetés! Enélkül ugyanis a legjobb minőségű homok és a legújabban használt adalékanyag is csak felesleges pénzkidobás. Napokig, hetekig dolgoztak a különböző típusú földmunkagépek és a kézi munkaerők a pályasíkok centiméterpontos kialakításán.
A „sík" nem vízszintes, hanem a felületet jelöli. Mi úgy alakítottuk a terepet, hogy a pályák hosszanti oldala vízszintes maradt, és a rövidebb oldal mentén lejt 1,5%-ot. A mélyebben lévő hosszoldalakon, kb. 1 m-re a pályaszéltől, igen tisztességes átmérőjű, dupla falú dréncsövek - geotextíliával védett, osztályozott zúzalékkal feltöltött drénárkok - gyűjtik a felesleges vizet, bevezetve azt a korábban kialakított tóba (tűzivíz-tározó).
(A drénrendszer méretezését érdemes szakirányú ismerettel rendelkező személyre bízni, hiszen azt befolyásolja a domborzat, a helyi klimatikus viszonyok, az altalaj kőzetfizikai jellemzői stb.) Azon az 1 m-es szakaszon ellenlejtés van, hogy biztosan oda jusson a víz, ahová szántuk. Az egyik pálya 70x40 m-es, a másik 70x30 m-es befoglaló méretű, volt mit „összesimogatni". Bizonyos fokig szerencsénk is volt, mert alkalmanként jött az égi áldás, és megmutatta az esetleges hiányosságokat, ha az ellenőrző, szintező mérések mellett is maradt ilyen!

Következett a pályák lehatárolása, azaz a szegélyek megépítése. A megrendelő korábbról beszerzett bontott, vasúti talpfákat. Ezeket zúzalékágyazaton, élére állítva, ácskapoccsal fogtuk össze. Átlagosan 10 cm-rel hagytuk magasabbra, mint a leendő taposóréteg síkja, hogy a lovak lábmozgása révén szórt homok ne kerüljön pályán kívülre.Szerkezetileg ezt a körbehatárolt felületet tölti ki a teherhordó réteg. Ennek szükségessége, anyaghasználata, vastagsága az altalaj jellegének, tulajdonságainak alapján kerül meghatározásra. Itt a „budai márga" agyag miatt mindenképpen alkalmazni kellett.
Szabadtéren ugyanis csak azt a vízmennyiséget tudjuk szabályozni, amit mi juttatunk a pályára, az eső nem kér engedélyt arra, hogy jöhessen. Erre és a hasonló tulajdonságú altalajokra kinti pályák esetén nem szabad közvetlenül a taposóréteget ráteríteni, mert előbb-utóbb az enyészeté lesz.
(Nem úgy a belső, fedeles pályáknál, de erről később, a köv. számban.)
Elkezdtük hát a terv szerinti rétegrendek (eltérő szemszerkezetű zúzottkő sávok) kialakítását...
Aztán megálltunk! Majd kicsit másképp, újrakezdtük! Rövid kitérőt kell tennem!
A megrendelő és felesége is régóta lovagol már, és a tervezésnél is és a velem történő egyeztetéseknél is felmerült egy gondolat. Mégpedig az, hogy a tőlünk fejlettebb sportlovas hagyományokkal rendelkező vagy jelentős versenyeket lebonyolító országokban a taposóréteg (általában homok) alá elhelyeznek egyfajta elválasztó réteget (műanyag rácsot), védendő, erősítendő azt. A pekingi olimpia (Hongkong) lovaspályája a legfrissebb példa.
Az elválasztó rács biztosíthatja többek között, hogy a teherhordó réteg (általában zúzottkő) és taposóréteg a lovak patái által ne keveredjék, ne elegyedjen. Egy-egy felszínre került élesebb kő ugyanis könnyen okozhat hosszú munkakiesést lovunknak... Több oldalról, igen sokféle anyagot megnéztünk, beszereztünk, kipróbáltunk (csak példaként, még ha utólag kicsit komikusan hangzik is: a már ismert gyeprácsok mellett műanyag raklapok, sertéstartásban használatos „malacrács", harmonikaszerű geocella és még ki tudja, mi minden...), de valahogy egyik sem volt az igazi! (Csak néhány példa, hogy mi mindent használnak a rácson kívül is taposórétegként, illetve annak javítására: gumiőrlemény, faforgács, textilszálak, bambuszapríték, papírdarálék, fenyőkéreg, kókuszrost...)

Elhatároztuk, hogy legalább az egyik pálya legyen „nemzetközi szintű". Ők is hozták a kapott ajánlatokat, én is, és „összevetés" döntött. A visszajelzések alapján az egyik jelentős hagyományokkal és referenciákkal bíró (pl. atlantai olimpia, Monty Roberts, John Whitaker, Marcus Beerbaum & Meredith Michaels-Beerbaum) és hazai viszonyok mellett jó árat kínáló gyártó mellett döntöttünk. Ezen cég tulajdonosa eljött a helyszínre, hogy tisztában legyen a körülményekkel! Többek között az ő javaslata, véleménye alapján is döntöttünk a szerkezeti réteg átalakításáról. Itt kanyarodhatunk vissza oda, hogy bontottuk az elkezdett rétegeket. (A zúzottkő anyag szerencsére nem veszett kárba, hiszen az utak kialakításánál jól hasznosult...) Ami számomra is kicsit meglepő volt, a rács gyártója azt javasolta, ne kerüljön az oldallejtéssel előkészített altalaj és a teherhordó zúzottkő réteg közé geotextil. Félreértések elkerülése végett: nem a geotextíliával van probléma, hanem, hogy hol, milyen rétegrendben alkalmazzuk! Útépítésénél vagy vízelvezető rétegek szűrő védelmére ugyanis rendszeresen használják ezen anyagot. Mi is így tettünk az ideiglenes (építési) utak véglegessé igazítása során, ill. a korábban jelzett drénrendszerek kiépítése során. A beszőtt szálak mennyisége (testsűrűség: g/m2) határozza meg, hogy mire alkalmazható.

Nagyban elősegíti az alépítmény szilárdságát, megakadályozza, hogy a termett talajba a teherhordó (vízelvezető) réteg elsüllyedjen, ill. keveredjen, nem engedi, hogy a gépjárműkerekek keskeny, csíkszerű, de nagy terhelésének hatására meggyűrődjön az útpálya felülete. Zárt, tömörített útfelülethez remek, de nekünk, itt a laza, homok fedőrétegű lovaspályánál inkább ruganyosságra, rugalmasságra, mintsem masszív, merev szerkezetre van szükségünk. A rács gyártójának tapasztalata szerint a geotextília - főként, ha felülete nem hőkezelt - bolyhos szálai összegyűjtik, megtapasztják a fölötte terített zúzottkő rétegből kimosódó apró üledéket. Még az osztályozott szemszerkezetű anyagból is mosódik le por, ezáltal alul szinte „vízszivacs" réteget képeznek. Azaz nem azt érjük el, ami itt a célunk lenne, hogy a felesleges víz viszonylag gyorsan leszivárogjon, hanem épp ellenkezőleg, ott tartjuk a geotextília révén! És ez elsősorban nem nyáron jelent gondot, hanem a fagyás-olvadás-fagyás stádiumában...!
Az a műanyag rács, amelyet mi is kiválasztottunk (de még jó néhány más, konkurens termék is), relatíve rugalmas, átereszti a csapadékot, de annak egy részét kis tálcákban megtartja, és olyan felületalakítással rendelkezik, mely segíti a lovak különböző jármódjaiban, vagy akár ugrás közben a támaszkodást, és nem elhanyagolható szempontként újrahasznosított anyagból készül! Szabadtérre és fedelesekbe egyaránt használható, de létezik kifejezetten alkalmi pályákhoz, egyszeri versenyekhez, pl. sportcsarnokokban, köztereken alkalmazható típus is. Ezeket az elemeket kifejezetten lovaspályákhoz, dinamikus mozgásterhelés elviselésére alakították. Léteznek az „egyszerűbb" műanyag rácsok is. Parkolóknál, ideiglenes igénybevételnek kitett füves felületeknél vagy pl. lovardákban karámokat és kifutókat burkolhatunk velük. Eltérés a fentebb leírt rácshoz viszonyítva, hogy itt pengeszerű, keresztirányú elválasztó bordákat találunk, tehát itt vízmegtartás nincs. Ez a szerkezet (kellő alépítményen, szakszerű építés és gondozás mellett) pontszerűen is nagy terhelést visel el, és folyamatosan száraz területet biztosíthat az álldogáló, pihenő lovak patáinak. Az alapanyag jellegének (kemény vagy lágy műanyagok) megfelelően használhatjuk parkolóhoz vagy éppen lovak alá, mert azért a ló lába kényes valami...
Szerencsére az altalaj-előkészítéssel elégedett volt a rács szállítója, megegyeztünk, hogy a hazai zúzottkő frakciókból melyiket, milyen vastagságban használjuk, így következett a második menet... Azt eddig nem említettem, de az előkészített altalajnak - természetesen - egyenletesen tömör felületűnek kell lennie, azaz az úthengerre jelentős feladat hárul! A felület folyamatos hengerezésével elértük, hogy a szállító teherautók betolathattak (a kb. 27 tonna rakományukkal és 11-12 tonna saját súlyukkal) közvetlenül a pályára.
A leborított anyag széthordásánál a csúszó kormányzású gépek maguk előtt terítették a zúzalékot, hogy a szükséges kanyarodásokkal ne darálják fel az altalaj felső rétegét.
Amennyiben ugyanis többször ugyanazon a felületen pördül (csúszik) a kerék, megtöri a réteget, „porossá" válik, és a rákerülő zúzalék a későbbi terhelés hatására folyamatosan süllyed lefelé. Az altalaj meg kéredzkedik fölfelé, keveredik, tömődik a felület, csökken a vízelvezetési képesség, romlik a pálya szerkezete...
Három, különböző szemszerkezetű és vastagságú zúzalékréteg terítésére került sor. A legalsót ismét jól megtömörítettük, a közbenső tartja és hordozza a műanyag rácsot, a legfinomabb frakció pedig kitölti a rács hézagait, sejtjeit. Érdekes, hogy a rácsok nem kapcsolódnak közvetlenül egymáshoz! Ennek egyik oka, hogy a rács a mindenkori időjárásnak megfelelően mozog, pl. nyáron kitágul. Teljesen egymáshoz illesztett elemek esetén nincs oldalirányú terjeszkedésre lehetőség, ezért felpúposodhat. Másik lényeges szempont, hogy egy-egy ló a maga 400-600 kg-os tömegével vágta vagy ugrás közben igen nagy erőhatásokat okoz a talajban. A felső, homok taposóréteggel együtt ez a szerkezet csillapítja, nyeli el a lendület energiáit, így előfordulhat némi csúszó mozgás. Igaz, hogy egy-egy darab nagyjából 1m² felületű, de ezt kézi erővel lehet lerakni, így a 2100 m² néhány napot igénybe vett. A lerakással párhuzamosan már a rések zúzalékkal történő feltöltése is folyt. A széleknél, ahol szükséges, egyszerű dekopír vagy körfűrésszel szabható a rács. Amikor korábban a „nemzetközi minőségű pályát" említettem, a taposórétegbe (homokba) keverhető anyagokra is utaltam. Ez ügyben is futottam néhány érdeklődő kört, de itthon nem tudtam felkutatni olyan üzemet, amely a geotextíliát feldarabolta volna kb. 2-5 cm-es méretre. A nagyobb pályán ezért - kísérletként - hazai „vlies" anyagot használtunk. A bedolgozás megint érdekes és tanulságos volt számunkra. Az adalékanyag ugyanis bálákban, összepréselve érkezett, ezt kellett valamilyen módszerrel a homok közé vegyíteni. Maradt az a technika, hogy egy réteg homok, majd egy réteg kézi erővel egyenletesen széthordott textília (legközelebb azért szert teszünk egy gépre...), egy réteg homok, egy réteg textília, majd mindezt jól elkeverjük...
Szerencsére a rotációs kapa (többszöri átdolgozással) igen alkalmas volt ez utóbbi feladatra.
Még nem ejtettem szót a homokról. Ezen anyagnak is speciális követelményeknek kell megfelelnie (szemek nagysága, azok eloszlása, szemek érdessége, kvarc- és agyagtartalom, tapadási képesség, nedvesen folyóssági határ... stb.). Például az érdes, éles felületű, ún. „mosott homok" (kavicskitermelésben általában 0/1-0/2 mm szemszerkezet) egyrészt kidörzsöli a lovak lábát, másrészt vizesen egyszerűen „szétfolyik", nem terhelhető. A „bányahomok" már valamivel jobb erre a célra, de szárazabb állapotában rendkívül porzik.
Érdekes lehet, hogy az általunk használt homok kitermelésének helyén nincs semmiféle osztályozás, a természet olyan alapanyagot alkotott, melyet csak fejteni kell. Mivel a homok alatti rétegek többszöri ellenőrző szintezés mellett készültek, nem volt túl bonyolult feladat a terítés. Arra felhívnám a figyelmet, hogy a frissen terített (bekevert) homokréteget is érdemes többször áthengerezni, hogy a felület egyenletes keménysége mindenütt meglegyen! A kezdeti időkben ezt a munkát többször is meg kell ismételni, hogy kellően összeálljon a taposóréteg, utána már elég a szokásos pályakarbantartás.

A homok terhelhetőségét nagyban befolyásolhatjuk a vízzel. Még a legjobb minőségű homok is kiszáradva használhatatlan lovas szempontból. A száraz, kerek szemcsék elgördülnek egymáson, nincs köztük olyan nedvesítő anyag, melynek révén tapadhatnának. Természetesen a túl sok csapadék sem igazán szerencsés a pálya felúszása, iszaposodása miatt! Ellenszer: lásd korábban drén, illetve a pályák homokjának időközönkénti lazítása, szellőztetése. Tisztességesebb pályasimítók rendelkeznek rugalmas felfüggesztésű fésűkkel, fogakkal; de legvégső esetre az egyszerű borona is megteszi - óvatosan a mélységgel! Ezek miatt is alkalmazzák a már emlegetett adalékokat. Egyrészt a bekevert adalékok miatt kevésbé tömörödik a taposóréteg, másrészt ezek az anyagok általában jobb nedvszívók, és legfőképpen jobb nedvességtartók, mint a homok. A bekevert anyagok hosszabb ideig tárolják a felvett vizet, a felső réteg száradásakor bizonyos fokig alulról, egyenletesen pótolják a fentebb elpárolgott nedvességet. Kicsit visszás a helyzet, mert korábban jó vízelvezető alépítményt alakítottunk ki, most meg azt szeretnénk, ha itt maradna a tapadást segítő pára...!
Akadnak, akik más technológiával, a pálya talaját és teherhordó rétegét alakítják egyfajta „pufferzónává". A kapillaritás miatt mindkét tárózóban azonos a vízszint. Túl sok csapadék összegyűlése esetén a szintérzékelő bekapcsolja a szivattyút, és az eltávolítja a felesleget...
Így vagy úgy, de az a lényeg, hogy folyamatosan kellő nedvességtartalommal bírjon a taposóréteg! Nem olcsó sem egy automatizált öntözőrendszer (ezzel szemben nagy az élőmunka-megtakarítás), sem az adalékanyag (még ha hulladéknak tekintjük is), de hosszú távon megéri, beválhat! Arra sem árt figyelni, hogy az a vastagság, amit alkalmazni szeretnénk, azt már tömörnek tekintjük. A bányászattal, szállítással, rakodással mozgatott homok viszont fellazul, tehát néhány százalékkal több anyagra van szükség a valóságban, mint azt az egyszerű matematikai művelet adná!
A mi munkánk első része itt véget ért, köszönet érte minden társközreműködőnek!
Magam is rendkívül sok tapasztalattal gyarapodtam, már ez is megérte; hát még, ha azt hall(hat)om majd a bértartóktól: „jó a pálya..."
A puding próbája az evés, jöhetnek a lovasok...
folytatjuk