Lovasélet

Cikkünkben a Lovasélet kiadóját, Csontó Zoltánt mutatjuk be, aki úgy csöppent a lapkiadásba, mint pilátus a krédóba. Bár, ha meggondoljuk, egy mai, igazán sok minden iránt érdeklődő, nem egészen találóan "menedzser típusú" embernek nevezhető valaki előbb-utóbb megfertőződik a sajtó valamelyik ágával. Vagy médiasztár lesz, vagy újságíró, vagy lapkiadó.

A gyermekkor

Sajóecsegen - egy Miskolc melletti faluban - nőttem fel. A természet szeretete innen, a Sajó partjáról ered. Gyerekkoromban erdész szerettem volna lenni, nagyanyám állatorvosként képzelt el, de a családi hagyományt követve villamosipari szakközépben kötöttem ki.
Az udvarunkban mindenféle háziállat előfordult, kivéve a lovat. A hintaló után még harminc évnek kellett eltelni, hogy valódira is felüljek. Kedves emlék Kinga nevű németjuhászom és Gyuri, a kisbárány, aki egy nyáron át adott rendszeres elfoglaltságot, cumiztattam és játszótársammá vált. Az állatidomítás valahol itt kezdődött. és egy szüreti bográcsban ért véget. Csontó Zoltánnal kacskaringós előzmények után ez utóbbi történt. Ma az ő és felesége üzleti vállalkozásában működik a Lovasélet.

Hogyan csöppentél a lapkiadásba? A rendszerváltás a Magyar Honvédség repülőgép-vezető géppár parancsnokaként ért Pápán. 25 éves voltam, és eszembe sem jutott, hogy nekem mást kellene csinálnom nyugdíjig, mint hazám légterét őrizni. 1989 decemberében szabadságról visszarendeltek, és a pilóták harminc százalékával közölték, hogy megszűnt a beosztásuk. Én is köztük voltam. A bejelentés drámaian ért. Úgy éreztem, hogy állásommal együtt egy életet is elveszítettem. Tudtam, hogy amit addig csináltam, a világon sehol nem tudom folytatni. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz majd az a hivatás, amit úgy szeretek majd, mint a repülést. Két, akkortájt hasznavehetetlen diplomával - a katonain kívül egy orosz nyelvtanári - majdnem egy évig kerestem a helyem a nagyvilágban, míg egy volt kollégám megkeresett azzal az ötletével, hogy csináljunk egy ingyenes reklámújságot Pápán. Az első szám 1990. november 2-án jelent meg Pápai Heti Tipp címen.

Akkor innen egyenes út vezetett a Lovasélethez. Nem. Addig még majd egy rögös évtizednek el kellett telni. Közben volt négy évem a biztosítási szakmában, majd újra kiadói tevékenység. Élvonalbeli sportegyesületeknek gyártottuk a belépőjegyeit, műsorfüzeteit és plakátjait, majd '97-től a Járó-Lap című lapot adom ki.

És akkor a Lovasélet. Igen. A legnagyszerűbb dolgok általában a véletlen folytán történnek. Ahogy a repülésbe is véletlenül keveredtem, úgy a lóval való kapcsolatomat sem terveztem. Egy kiadványunk reklámfelületeinek értékesítését kellett lezárnom, amikor a potenciális vevők köre már leszűkült a lakóhelyemen található lovasudvarra. A gazda nem akart pénzt adni hirdetésért, én pedig nem akartam, hogy a felület üres maradjon. Így került sor a bartelre, amit hamarosan meg is bántam. Pont akkor kezdtem el újra ejtőernyőzni, már minden vizsgát és vizsgálatot megcsináltam ahhoz, hogy újra ugorhassak. Család, vállalkozás, ejtőernyőzés, lovaglás - tudtam, hogy együtt nem fog menni, így a számomra ismeretlen lovaglásról mondtam le. De közbeszólt a sors, és a prioritás megváltozott. Amikor ejtőernyőzni lehetett volna, vagy az időjárás nem volt jó, vagy nem volt repülőgép, és amikor minden összejött, olvastam egy hírt: egy újrakezdő ejtőernyős lezuhant. Ez elgondolkodtatott. Családdal a hátam mögött ebbe talán mégsem kellene belemennem. Ekkor futottam össze a lovasudvar vezetőjével is, akinek a reklámja közben megjelent, és váratlanul a következőt mondta: "Tudom, adós, fizess! Mikor jössz lovagolni?" Én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy holnap, és elkezdődött a Lovasélet.

Ezt úgy érted, hogy másnap kipattant a lapalapítás gondolata? Elkezdtem a futószáras leckéket, ami kettő vagy három félórából állt, majd néhány óra ügetős túra a terepen, és kb. az ötödik alkalommal már vágtatúra olyan lovasokkal, akik tizenéve lovagoltak. Ez felért egy túlélő próbával, de nem estem le. Normális ember ezen a ponton már abbahagyta volna, vagy legalábbis abba szokta hagyni, mert úgy tapasztalom, hogy sok helyen ilyen szintű a lovasoktatás. Szeretem a kihívásokat, ezért úgy éreztem, hogy a lovaglást meg kell, és meg is tudom tanulni, annak ellenére, hogy éppen krisztusi korban voltam. Természetesen szerettem volna minél több információt magamba szívni a témáról, de 1998-ban meglehetősen hiányosnak bizonyult a lovas szaksajtó és irodalom. Néhány hónap telt el a felismerés, elhatározás és megszületés között: pontosan júniusban kezdtem el lovagolni, novemberben megvettem az első lovamat, és a következő év márciusában megjelent a Lovasélet első száma.

Ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy mindent megtudj a lovakról és lovaglásról? Erről szó sincs. Persze ma sokkal többet tudok, mint öt évvel ezelőtt, de én ma is csak az irányelveket határozom meg, a részletek kibontogatása a kollégák feladata. A lap indításakor a marketingmunkán és a finanszírozáson kívül az volt a feladatom, hogy összeállítsam azt a csapatot, amelyik ért a lapszerkesztéshez. Ez olyan jól sikerült, hogy a mai napig nem kellett változtatni ezen az összetételen, csak folyamatosan bővíteni, hisz a kezdeti havi 36 oldalról gyarapodtunk 68 oldalra.

Most már hagyjuk az üzletet, térjünk vissza rád. Szóval az égi huszárkodást felváltottad a földivel. Hol tartasz ma? Én nem a huszárok, hanem a cowboyok közé sorolnám magamat. Amikor megvettem az első lovamat, még magam sem tudtam, hogy a lovaglás melyik ágát akarom művelni, de szimpatikusak voltak a hagyományőrző huszárok is. Az elsődleges szempont a lóválasztásnál az volt, hogy jó nagy legyen, hisz majdnem 190 cm magas vagyok. Akkoriban minden új volt számomra, amit a lóval kapcsolatban láttam, de 1999-ben Essenben az Equitanan a westernlovaglás és Pat Parelli bemutatója lenyűgözött, és azóta elkötelezett hívük vagyok. Jelenleg megvan még a "hozzám illő" magyar félvér, és még van 3 westernló. Ezek közül az egyik kanca, amivel tenyésztői "karriert" dédelgetek, melynek bimbója 2005 április 4-én már kipattant, megszületett az első csikónk. A lovakat egész évben legelőn tartom, így kevés időt kell az ellátásukra fordítani, több idő marad a lovaglásra és a földről történő idomításra. Veszprém megyében, Felsőörsön lakunk, és itt van a 15 ha-os birtokunk is, melyen egy lovasoktató központot szeretnék létrehozni. Bekerített legelők, körkarám, lovaspálya már van, de szeretnék egy fedeles lovardát is építeni, hogy a lovaglás, lókiképzés és a lovasoktatás egész évben, időjárástól függetlenül működhessen. 2004 óta oktatok lovasokat arra, hogy hogyan tanítsák lovaikat. A kurzusok zavartalan lebonyolításához feltétlenül szükséges a megfelelő infrastruktúra. Ma ezen dolgozom a legtöbbet.

Mi fogott meg a westernlovaglásban? A könnyed elegancia, a lovak munkakedve, a feltétel nélküli engedelmességük, a dolog dinamikája, és talán az, hogy nagyon sok rokon vonást vélek felfedezni az előző hivatásommal.

Ezzel azt akarod mondani, hogy a vadászrepülés és a westernlovaglás hasonlítanak egymásra? Igen, vannak közös vonásaik. Maga a lovaglás is hasonlít a repüléshez abban, hogy egy másik "lénnyel" - a repülésben a géppel - egybeforrva kell mozogni, manőverezni. A westernlo­vaglás egyik ága, a working cow horse feléleszti bennem a vadászösztönt. Az első része reining, ez a western díjlovaglás, amiben köröket, csúszó megállást és egyéb feladatokat kell végrehajtani, majd egy kb. 200 kg-os marhát kell terelni, előre meghatározott koreográfia szerint. Az első gyakorlat egy műrepülő feladathoz hasonlítható, míg a második kimondottan egy légiharc: a cél megközelítése után "testközeli" manőverekkel kell akaratomat érvényesíteni, azaz le kell győzni.

Ha jól veszem ki szavaidból, a lovak teljesen betöltik a repülés hagyta űrt? Igen, a mindennapi tevékenységem a lovak körül zajlik. A vállalkozás tevékenységét is úgy alakítom, hogy egyre több lovasprojekt jelenik meg a palettánkon, háttérbe szorítva a nem lovas tevékenységünket. Először volt a Lovasélet, majd oktató videokazetták, Lóart, versenyszervezés, Évszakok, és még vannak terveim. Szabadidőm legnagyobb részét is a lovakkal töltöm el, ilyenkor leginkább idomítani szoktam őket, de gyakran lovagolok terepen is, és ha futni megyek, egyet akkor is magammal viszek közülük.

Ha tíz év múlva újra átlapozzuk a fotóalbumodat, akkor milyen képeket szeretnél látni benne? A nagyobbik lányom már kilencévesen indult western trail versenyeken, a kisebbek is szívesen ülnek fel a lóra, de őket még csak vezetgetjük. A fotóalbumomban szeretném nyomon követni az ő fejlődésüket, amint a saját tenyésztésű quarter horse-ainkat magabiztosan és örömmel ülik meg. Szerencsés dolog, hogy a feleségem hobbijává vált a fotózás, majd arra kell odafigyelnem, hogy ő is többször kerüljön lencsevégre. A Lovasélet fotóalbumát lapozva pedig sok voltizsáló és pónilovas gyerekfotót és lovaikat partnerként kezelő lovasokat szeretnék látni. Ez arról árulkodna, hogy van jövője a lónak hazánkban.