Lovasélet

Cikkünkben a Lovasélet főszerkesztőjét, Rásky Pétert mutatjuk be, aki lótenyésztőként kezdett ismerkedni az újságírás rejtelmeivel, és kiváló szakmai felkészültségével igazgatja az újságot.

Mikor kerültél először lóközelbe? Az első találkozásom a lóval 3-4 éves korom körül lehetett. Akkoriban egy kis faluban éltünk, ahol nem volt óvoda, így míg édesanyám tanított, addig egy kedves idős házaspár vigyázott rám. Az ő vejük több lovat is tartott, mert fuvarozással foglalkozott. Ott vettem először kézbe a hajtószárat. Egy szép, sötét sörényű, almásszürke, Baba nevű kancára máig emlékszem, mert sokáig azt képzeltem, hogy ha egyszer királyfi leszek, majd az ő hátán küzdök meg a sárkánnyal a legkisebb királykisasszonyért.

A romantikus indulást milyen folytatás követte? A következő nyolc-tíz év lovak szempontjából eseménymentesen telt, de aztán nagyapám - miután nyugdíjba ment - vett magának egy lovat, Csillagot. Az elsőt az ötből, mert neki minden ló neve kizárólag Csillag lehetett. Ekkorra azonban már elszállt belőlem a kisgyermekkori bizalom, és valljuk be őszintén, ha nem is féltem, de legalábbis tartottam a lovaktól. A sorsfordító esztendő 1982 volt, mikor is távoli nagynéném, aki aktív lovas volt, meginvitálta családunkat egy nagyvázsonyi lovaglásra. Itt ültem először nyeregben. Felejthetetlen élmény volt. Érthetetlen vezényszavak, "óriási" (kb. 152 cm) ló, ami ráadásul kegyetlenül rázott. Nem szépítem, nem sok tehetséget véltek felfedezni bennem, ami talán igaz is, hiszen profi lovas sohasem lettem. Megfogott azonban a környezet, az a légkör, ami a lovakat körülvette. Én még nem tudtam, de a sorsom azon a délelőttön végképp összefonódott a lóval. Ezután gyorsan peregtek az események. 1983-ban édesapám megnyitotta az északi Balaton-part egyik első maszek lovasiskoláját. Itt aztán - részben autodidakta módon - megtanultam lovagolni, de még talán ennél is jobban vonzott a lótenyésztés. Mindig arra vágytam, hogy saját tenyésztésű lovamon lovagolhassak. Erre aztán nem sokáig kellett várnom.
Ezek szerint úgy tizenöt éves korodtól foglalkozol komolyan a lovakkal? Így van. Középiskolás koromban minden szabadidőmet a családi vállalkozásban töltöttem, istállófiúként, túravezetőként, lovasoktatóként. Miután leérettségiztem, már világos volt számomra, hogy olyan irányba megyek tovább, ahol folytathatom eddigi tevékenységemet. Miközben a lovasiskolában dolgoztam, munka mellett levelezőn két felsőfokú diplomát is szereztem.

Akkor te szinte a kezdetektől belülről ismered a lovasiskolák gondját-baját. Gyakorlatilag tizenhat évet töltöttem lovasiskola-vezetéssel, ebből tizenkettőt vállalkozóként. Úgyhogy merem állítani, átérzem az ezen a területen dolgozók gondjait. A rendszerváltás után a magyar emberből elemi erővel tört ki a ló utáni vágy, ami érthető is negyven év után. Ebben az időben fellendülés volt tapasztalható a lovaságazat valamennyi területén. Egyre-másra alakultak a lovasiskolák, lovasudvarok, lovasboltok, kisebb-nagyobb tenyészetek. Ezek tevékenysége azonban a legnagyobb jóindulattal sem párosult megfelelően megalapozott szakmaisággal. Egészen egyszerűen azért, mert nem volt kitől tanulni, sem a tenyésztési, sem pedig a lovasoktatási, képzési oldalon. Ezért aztán előre borítékolható volt sok kudarc, amely a kezdeti lelkesedés után ért jó néhány újdonsült lovasvállalkozót. Akik mégis talpon tudtak maradni, általában saját kárukon tanulva, esetenként nagy árat fizettek a sikerért. Mára azért letisztultabb a helyzet, bár talán még jobban meg kell küzdeni a vendégért. Sajnálatos, de nem sok előrelépés történt azóta sem, pedig eltelt már majd' húsz év. A legnagyobb hiányosságot a lovasoktatás terén látom. Nincs meg a képzésnek az alapoktól kiinduló, jól felépített hierarchiája, így aztán mindenki azt tanít, amit jónak lát, és azt tanulhatja meg, amit kap. Bár hál' istennek az utóbbi években sok jó szakkönyv és ezzel foglalkozó írás - többek között a Lovaséletben is - jelent meg, igazából lovagolni mégis csak ló hátán lehet megtanulni, és az sem árt, ha hozzáértő és kellő empátiával is megáldott oktató korrigálja a hibákat.

Említetted a Lovaséletet, hogy kerültél a lovasiskolából a lovasújság-írásba? Még a kilencvenes évek utolsó harmadában megismerkedtem Csontó Zoltánnal, aki a Proxon Média Kiadó vezetője, és ugyancsak Felsőörsön lakik. Nálunk ismerkedett meg a lóval, később vett is egyet az istállónkban álló kancák közül. Őt, mint kezdő lovasembert rendkívül zavarta, hogy nincs megfelelő lovasmédia, amely frissen tájékoztatná a lovasokat a honi lovasélet aktuális eseményeiről. Kissé meglepett, mikor egyszer csak azzal keresett meg, hogy alapítsunk egy olyan lovasújságot, ami tényleg a mindennapok kérdéseivel foglalkozik, nem annyira az elméleti és elvont dolgokra koncentrál, hanem arra, ami a gyakorlati lovasokat, lótartókat a mindennapokban leginkább érdekli, friss, aktuális és élő. Ez 1998 őszén történt. Hamarosan összedugtuk a fejünket hármasban, vele és Pécsi István alapító főszerkesztővel. Ebből született meg a következő esztendőben a Lovasélet, amely az első havilap volt a rendszerváltás óta a hazai lovassajtóban. A konkurencia persze gyorsan leutánozott bennünket. Annak ellenére, hogy kezdetben sokan megkérdőjelezték egy újabb lovaslap indítását, az olvasók mégis tetszéssel fogadták és fogadják ma is a Lovaséletet. Az ötletünk sikeresnek bizonyult, hiszen a kezdetben 36 oldalas újságból egy év múlva 48 oldalas lett, majd hamarosan a jelenlegi 68 oldalassá bővítettük kiadványunkat.

Ugorjunk vissza eredeti hivatásodhoz. Mint gyakorló lótenyésztő, hogyan látod a tenyésztés jelenlegi helyzetét? 1984 óta foglalkozom tenyésztéssel is, természetesen, mint kistenyésztő, maximum négy-hat kancával. Jelenleg shagya-arab, illetve magyar sportló fajtájú lovaim vannak. Bár mindig szimpatizáltam a többi régi magyar lófajtával is az arabokon kívül, valahogy mégsem sikerült olyan tenyészanyaghoz jutnom, hogy ezekkel sikeresen foglalkozhattam volna. Jelenlegi lovaim három alapító kancára mennek vissza, közülük egy shagya-arab, egy hannoveri és egy holsteini vérű volt. Ezeket az alapítókat a lovasiskolában végzett munka teljesítménye alapján több száz, kezünk alatt megfordult ló közül választottuk ki feleségemmel, akivel tizenöt éve együtt lovazunk, és aki maga is aktív lovas és lótenyésztő. Jelenlegi lóállományunkat ezeknek a kancáknak az unokái, dédunokái alkotják. Viszonylag fiatal az állomány. Kérdésedre válaszolva: a kistenyésztők helyzete egyáltalán nem mondható rózsásnak manapság. Rendkívüli módon lecsökkent az érdeklődés a lovak és főleg a képzetlen lovak és csikók iránt. Olyannyira, hogy az idei évben magam sem fedeztettem a kancáim egy részét, ugyanis a választási csikókat, ahogyan én el szeretném adni őket, nem keresik. Ezzel szemben a fedeztetéssel kapcsolatos kiadások nőnek, az eladatlan csikók többletkiadással járnak, valamint a számomra rendelkezésre álló hely is behatárolja a lehetőségeimet. A megoldás a kiképzett lovak eladása volna, amire munka mellett és kellő szaktudás hiányában a kistenyésztők többsége képtelen. Talán ha nálunk is volnának olyan profi kereskedők, akik az arra érdemes csikókat felvásárolnák és később belovagolva értékesítenék, könnyebb volna a helyzet. Ez azonban a jelenlegi nyomott lóárakon senkinek sem üzlet. Úgyhogy marad a hobbi célú, saját magunknak tenyésztés.

Végezetül egy "kiélezett" kérdés: ha valamilyen véletlen folytán választanod kellene az újságírás és a lótenyésztés között, melyiket választanád? Az újságírást.

Smaragd

Mindig is vonzódtam az arab lóhoz, annak szépsége és a munkában általam is megtapasztalt szívóssága miatt. Első lovam is egy arab félvér kanca volt, Gazal VII-4 után. Jelenlegi tisztavérű shagya-arab lovaim ősanyjához 1986-ban egy szerencsés véletlen folytán jutottam. Édesapámmal éppen lovakat kerestünk az erős balatoni szezon miatt (hol van az már.) egy bakonyi faluban. Azt azonban, amelyért mentünk, már eladták. Éppen indultunk volna hazafelé, mikor megszólított egy idős bácsi bennünket, mondván, lova ugyan nincs eladó, de van egy jófájú kis sodrott csikaja eladó. Érdekel-e minket? Én kapásból legyintettem, hogy nem, és már szálltam volna be az autóba, mikor apám, mondván, ha már eddig eljöttünk, nézzünk meg legalább egy lovat. Ráállt az ajánlatra. Mikor befordultunk az udvarra, egy mokány kis pej csikó éppen a kutyákkal együtt falatozta a maradék gulyáslevest, kissé hátrébb pedig egy szép szürke kanca állt a kocsihoz kötve. Nos, ő volt Smaragd, amely akkor nyolcéves volt. Végül is hosszas alkudozás után sikerült megvenni Smaragdot a bácsi fiától, aki nagyon szerette ezt a nem könnyű természetű, de iszonyú gyors lovat. Az egyetlen bűne az volt, hogy nem akarta elhúzni az ekét, és szégyenszemre a szomszéd lovával kellett felszántani a kertet. Ezzel kivívta az idősebb bácsi ellenszenvét, s hiába volt a fiúi szeretet. Mint mondta, Smaragdot sajnálatból vette meg, mert a falu megszűnt lovardájában a csontra soványodott ló gyorsaságát kihasználva azzal szórakoztak egyes lelketlen emberek, hogy felmérjék, mekkora az a távolság, amennyivel hátrébb indulva, Smaragd még mindig megveri a falu összes lovát. Ekkor (1986) kezdtem el arabozni, amely hobbival máig szívesen foglalkozom. Smaragd pedig nálunk huszonkét éves koráig szolgált becsületesen. Soha nem volt sánta vagy beteg. Húszévesen még napos túrákat vezettem vele, és minden évben adott egy csikót a munka mellett.

Tanya

Nemrégiben régi vágyunk vált valóra, mikor családunkkal kiköltöztünk egy kis faluszéli tanyára. Saját kis gyümölcsössel, lovaspályával. Igen ám, csakhogy a lovakat a jól megszokott bokszaikból szabad tartásba helyeztük át. Kíváncsian vártuk, hogy a szakkönyvek által nagyra értékelt kiscsoportos szabad tartás hogyan válik be. Nos, elmondhatom, tökéletesen. Pedig eleinte, mihelyt eleredt az eső, rohantunk ki a feleségemmel a lovakat bementeni az istállóba. Egyet bevittünk, csakhogy amíg a másikért kiszaladtunk, kettő már vissza is szaladt az esőre. Így mi is eláztunk és a lovak is. Rájöttünk aztán, hogy a lovat egyáltalán nem zavarja az időjárás. Sőt! Télen a legnagyobb fagyban és hóviharban is szívesen tartózkodnak, fekszenek, esznek a szabad ég alatt, minden takaró vagy más egyéb védőeszköz nélkül. Bármilyen furcsa, az istállóra inkább nyáron van szükségük, mikor a legyek és a nap elől bemenekülnek hűsölni. Éjszaka azonban akkor is kint alszanak a karám legmagasabb pontján. Az sem zavarja őket, ha esik, vagy ha fúj.