Lovasélet

A történelem bűvöletében

Fordulatokban gazdag, műalkotások tekintetében pedig termékeny évtizedeket tudhat maga mögött Somogyi Győző, a Balatonhoz közeli Salföldön élő grafikus, festő, akinek írói munkássága sem elhanyagolható. Értő kritikusai szerint nem sorolható egyetlen festői irányzathoz, művészcsoporthoz sem. Ha csak vázlatosan is át akarnánk tekinteni eddigi életpályáját, meglehetősen nagy terjedelemű anyag lenne a végeredmény. Ezért óhatatlanul is nagy elhanyagolásokat téve - és az Évszakok magazin jellegéhez igazodva - talán legjobb, ha a művésznek a lovakhoz, a lovasélethez való viszonyát tekintjük közelebbről.

 

Somogyi Győző 1942-ben született, amolyan "pesti gyerekként", de nyitottan a falusi élet szépségeire. Míg mások a képzőművészeti főiskolára jelentkeztek, ő a képzőművészeti gimnázium befejezése után a Római Katolikus Hittudományi Akadémia hallgatója lett. 1967-ben pappá is szentelték, de nyolc év elteltével kilépett az egyházi rendből, hogy szabadfoglalkozású képzőművész lehessen. Ekkor már önállóan kiállító, "világot járt" művész, túl van egy római és egy párizsi tanulmányúton, s romániai élményekkel is gazdagodik. Néhány évvel később nagy hatást gyakorol rá görögországi utazása, ottani élményeiből egész műsorozat jön létre. A nyolcvanas évek közepén, több évi rendszeres odajárogatás után, végleg Salföldön telepedett le. Azóta tagja lett a Káli-medence Környezetvédő Társaságnak, a Veszprémi Művész Céhnek és a Magyar Művészeti Akadémiának is, de vannak a lovaglással, a lovas (hadi) kultúrával összefüggő társadalmi elkötelezettségei is. 1985-ben alapító tagja volt az első lovastörténész körnek, tagja a Balaton-felvidéki Radeczky Huszár Egyesületnek, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség alelnöke.
Somogyi 1973-as indulásakor még főleg grafikával foglalkozott, míg a nyolcvanas évek elejétől szinte kizárólag festészettel. Előszeretettel nyúl történelmi témákhoz, de - mint a Művészeti Lexikon írja róla - történelmi hősei nem hasonlítanak a korábbi, közhelyszerű ábrázolásokra: figurái groteszk hatást keltenek arcuk és kezük felnagyítása miatt. Ugyanakkor maximális korhűségre törekszik, illusztrációi tudományos igényűek. E sorok írójának személyesen is módjában állt megtapasztalni - s ebben egy, a salföldi parasztházban berendezett házimúzeum is segítségére volt -, milyen könyörtelen elszántsággal és szívóssággal gyűjt össze a művész mindenféle apró írásos vagy képzőművészeti emléktöredéket. Korabeli irodalmi művek olvasása során számára felbecsülhetetlen értékű egy olyan mondattöredék, amelynek az író talán nem is tulajdonított jelentőséget, de Somogyinak esetleg az a hiányzó láncszem, hogy az abban a korban, abban az adott huszárregimentben viselt századosi egyenruhát tökéletesen rekonstruálhassa.
Külön említést érdemel az 1996-ban, a honfoglalás 1100. évfordulóján bemutatott, 100 portrét tartalmazó ikonosztáza. A Magyar hősök arcképcsarnoka Attila hun királytól Maléter Pál ezredesig bezárólag azon hősöknek kíván emléket állítani, akik viharos történelmünk során a hazát védelmezték. A művész különös gonddal festette le az ábrázoltak öltözékét: az egyenruhák, fegyverek, címerek, rendjelek korhűek, aprólékos kidolgozásuk komoly előtanulmányokra vall.
A lovakkal való találkozása nem volt egy "egyszerű kaland". Fiatal korában megpróbálkozott a lovászkodással (akkor még a Tattersaalban) - kevés sikerrel -, de aztán jó hosszú szünet következett. Már Salföldön élt, amikor néhány kellemetlen lovasincidens után úgy döntött, vesz magának egy szamarat, arról csak nem lehet majd akkorát esni. Három évig szamaragolt a környéken élők nem kis gyönyörűségére, hiszen jól megtermett lévén nem akármilyen látványt nyújtott a művész úr a csacsiháton. Negyvennyolc éves volt, mikor először felült saját lova hátára. Gazdasági udvarában ma már jónéhány ló ropogtatja a zabot, de jó falusi emberhez méltón tart kecskét, sőt rackajuhot is.
Az évek során egyre több ismeretet gyűjtött a lovakról és a lovaskultúráról, nemcsak hadtörténeti, de tenyésztési ismereteit is gyarapította. Szomorúan mesél a második világháborút követő időszakról, amikor a lovaglás a letűnt és megvetett úri világ szimbólumának számított, s ennek nagyon sok ló, lovat szerető ember és végső soron az egész magyar lovaskultúra megitta a levét. Szerencsére ma már egészen más a helyzet, egyre több ember megismeri és szereti a lovat. Élen járnak ebben a hagyományőrző egyesületek. Ma már mintegy kétezer embernek van huszárfelszerelése.
Mint említettük, Somogyi irodalmi munkássága is igen figyelemreméltó, az általa illusztrált hadtörténeti témájú könyvek - nemcsak igényes képzőművészeti kivitelük, de tudományos igényességük miatt is - mindig biztos sikerre számíthattak. Így a Páncélos lovagok, A szabadságharc hadserege, a Magyar huszárok, a Királyért és a hazáért, Az erdélyi fejedelemség hadserege, a Nagy huszárkönyv, az Elfelejtett háborúk és a Kis huszárkönyv mind-mind a magyar könyvkiadás unikális darabjai.

Díjak: Somogyi Győző munkásságát többször ismerte el kitüntetéssel a magyar kulturális kormányzat is, így a művész több országos biennálé nagydíja mellett a Március 15. díj (1983), a Munkácsy-díj (1988), a Magyar Művészetért Díj (1992), a Pro Natura (1993), a Mednyánszky László-díj (1997) és a Kiváló Művész (1997) elismerés birtokosa is egyben.

Fotó:Somogyi Márk