Lovasélet

Ezt az írást bevezetőnek szánom, egy olyan cikksorozathoz, mellyel reményeim szerint teljes, és átfogó képet kaphat az olvasó egy szerintem sokak által ismeretlen, vagy félreismert fajtáról. A hazai lovastársadalomban annak ellenére, hogy egy magyar fajtáról van szó, sokan még nem láttak hucul lovat, vagy könyvszagúan ismerik a fajtát. A képeket pedig azoknak szánom, akik a hucult az egyes internetes portálokon hirdetett, sokszor igénytelen körülmények között tartott, rosszabb esetben házi kedvencként agyonhizlalt, származás nélküli, eladó „huculokról" készült képekből ismerik.

A hucul fajtáról a hazai szakirodalomban mind a mai napig mást sem lehet olvasni, minthogy egy primitív fajta, a tarpán egyenes ági leszármazottja, ami bátran cipeli terhét a magas hegyek keskeny ösvényein, szakadékokat átívelő pallókon. Ezek a jellemzések jóformán idézetek, századokkal ezelőtti útleírásokból származnak, ezen kívül csak a fajta történetéről, historikus méneseiről, és az ősi lóhoz való küllemi hasonlatosságáról kapunk információt. A szakkönyvek a ló hasznosításáról is hasonló formában emlékeznek, olyan lehetőségeket felsorolva, amelyek a mai világban már nem léteznek.

Ma a hazai regisztrált hucul állomány legnagyobb része néhány tenyésztő kezében összpontosul. A fajta hobbilovasok, hagyományőrzők, és az ősi lovak szerelmeseinek körében népszerű. A Magyarországon használatos fajtasztenderd még mindig az ősi jelleget tartja szem előtt. Annak ellenére, hogy a jelenlegi állományban ugyanolyan számban fordulnak elő az ősi jelleget képviselő lovak és az inkább modern sportlóra emlékeztető egyedek. Tehát maga a fajta igen változatos. Azzal hogy egy-egy szélsőséget részesítünk előnyben ezt a nagymértékű változatosságot szűkítjük, értékes génkészletet pazarolva. Az Aggteleki Nemzeti Park hucul ménesének első két évtizede is a fajta hazai szaporításáról szólt, származási lapok, küllemi jegyek, és az ősi bélyegek figyelembevétele volt a tenyésztői munka alapja. A Póni és Kislótenyésztők Országos Egyesületének közreműködésével, a ménes létszáma szépen gyarapodott, küllemi hibáktól mentes, genetikailag értékes állomány jött létre. Hogy a határozott tarpán szemlélet nem okozott jelentős küllemi változásokat az állományban, az annak köszönhető, hogy egyrészt a genetikai leromlástól tartva, másrészt a magyar fedezőmén előállítás hiányosságai miatt, folyamatosan import ménekre szorultunk.

Ugyanebben az időben, Lengyelországban csak akkor kapott tenyésztési engedélyt egy mén, ha díjugratásban minősült. Viszont ez a típusú szelekció, egy sport-szempontú küllemi bírálat mellett, erőteljesen elrugaszkodott a fajta igazi mivoltától, hiszen legértékesebb tulajdonságairól, csodálatos vérmérsékletéről, kezelhetőségéről nem nyújtott képet. Ráadásul épp a fentebb említett szélsőségek hibájába estek, és alig maradt lengyelországban ló melynek ne lenne közeli rokona az egykori Jasmin nevű fedezőmén. Ezt viszonylag hamar felismerték és a 90-es évek közepén létre jött egy új, a hucul fajta értékeit jól reprezentáló, egyben igen népszerű sport, a huculösvény.
Mára a lengyel állomány elérte a 2000 tenyészkancát. Magyarországon az utóbbi 20 évben magán személyeknek eladott, tisztavérű, származási lappal rendelkező, kancákat hivatalosan fedeztették volna, mára mi is megközelíthetnénk létszámban a lengyel állományt. Ehhez képest az egyesületi nyílvántartás szerint 170 kanca és 9 fedezőmén van jelenleg az országban, viszont az internet hemzseg a származás nélküli kislovaktól, amelyeket „huculként" árulnak. Ez jó példa arra, hogy egy fajta fenntartásához nem elegendő és nem is lehet cél az ősi jellegeket szem előtt tartó formalista szemlélet. Meg kell találni a tenyésztés mozgatórugóját, a modern hasznosításban.

A fentebb leírtak igazolására a jósvafői ménesnél elkezdtük az ehhez igazodó tenyésztési munkát. Minimalizáltuk a csikók eladását, mind a kancák, mind a mének esetében. A harmadik életévüket betöltött lovaknak, egy a huculösvényre épülő készségvizsga rendszert vezettünk be. A ló eladás ennek köszönhetően több évig jóformán szünetelt, a ménes létszáma két évjárattal megnőtt. A Nemzeti Park a ménes fenntartására állami forrást nem kap, a költségeket hosszú idő óta uniós mezőgazdasági és regionális pályázatokból teremti elő. A megnövekedett fenntartási költségek kompenzálására az Aggteleki-cseppkőbarlang turisztikai forgalmára építkezve, fokozatos lovasturisztikai fejlesztésbe kezdtünk. A fejlesztések megvalósításához lovasturisztikában, lovassportokban járatos szakemberekkel bővült és részben cserélődött a ménesnél dolgozók köre. A kezdetek nagyon nehéznek bizonyultak, magyar sportlovas körökben kétféle ember létezett, a sose láttam hucult; és a sose láttam, de rossz véleményem van róla.

Mára kialakult egy, a lovassportok jó részét szakmailag átfogó csapat, akik rövid idő alatt olyat mutattak nekünk, tenyésztőknek, ami minden várakozásunkat felülmúlta. Kiderült, hogy vannak marmagasságukkal közel megegyező magasságot ugró huculok, mindezt nagylovakra emlékeztető stílusban.
Egy nyolcéves gyerekkel a nyergükben átmennek a méter magasra emelt, vagy egy patak feletti keskeny pallón. A 2009-es Nemzeti Vágtán a pónik között elért második helyezés pedig önmagáért beszél. Gyermek lovascsapatunk tagjai közül sokan nagylóról ültek át huculra, és a 2008-as év gyermeklovasa is a mi csapatunkat erősíti. A gyerekek nagyon hamar ráhangolódtak a huculokra. Szűkös lehetőségeinknek köszönhetően 2009-ben nehéz döntést kellett hoznunk: az esélyesként az egyidőben megrendezett GYEPOSZ döntőn vagy inkább a Stadl Paurai Nemzetközi Hucul Championaton vegyünk részt. Végül a gyerekek kérésének engedve a nemzetközi Huculösvényt választottuk. Visszagondolva azért előremozdító dolog lett volna a hazai döntőn is ott lenni.

Az elmúlt évek munkája alatt odáig jutottunk, hogy több lovassportban járatos szakember, aki nemrég az említett két tábor valamelyikébe tartozott mára a hucul fajta önkéntes zászlóvivőjeként hinti a magot lovas ismerősei körében. A feladat egyértelmű: jól képzett lovakon felkészült gyermek lovascsapattal mutassuk meg mindezt, minél több embernek. Németország, Ausztria vákuumként szívja el a hucul fajta legkiválóbb egyedeit. Milyen okból kell ez nekik? Tudnak valamit, amit mi nem? A saját fajtánk tekintetében is előttünk járnak? Meggyőződésem hogy egy fajta hosszú távon nem fenntartható, ha csak a tenyésztők vásárolnak egymástól lovat. A fajtának szüksége van vállalkozó szellemű lovasokra, akik választ adhatnak a feltett kérdésekre, mindaddig, amíg a helyzet megfordul és a lovasoknak lesz szüksége a fajtára. Nézzünk körül egy-egy nemzetközi szemlén, jó szemmel válogatva előfordulhat, hogy eredményesebb és egyben olcsóbb, gyermeksportra alkalmas lovat vásárolhatnánk.
Aki nem hiszi, járjon utána: augusztus 19. és 22. között szeretettel várjuk a Jósvafői Lovasnapokon!

Trungel László
Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság
Természetvédelmi Területkezelési osztályvezető
http://anp.nemzetipark.gov.hu/
http://www.huculmenes.hu/huculmenes/default.asp

A cikk tartalma, nem feltétlenül képviseli az Európai Unió hivatalos álláspontját.
www.husk-cbc.eu www.hungary-slovakia-cbc.eu