Miért van az, hogy az egyik lovas elégedetten megy haza a versenyről, ha egyszerűen korrekten teljesíteni tudta a pályát vagy a feladatot, a másiknak pedig akkor is citromba-harapott kifejezés ül az arcán, ha a második helyezettnek járó serleget viszi haza? És mi az oka, hogy néhányan kikérik mindenki véleményét, míg mások látszólag csak a saját, kemény fejük után mennek? Vajon miből ered a legerősebb motivációnk? Borzasztóan áhítozunk a siker után? Vagy rettegve próbáljuk elkerülni a kudarcot? És ki állítja fel a mércét, aminek meg akarunk felelni? Tényleg mi saját magunk, vagy sokkal inkább a környezetünk?
Valójában mindegyik válasz igaz, pontosabban személyiségtől függően igaz lehet. Ahhoz, hogy megfelelő motivációt találjunk saját magunknak, tanítványunknak vagy csemeténknek, tisztában kell lennünk teljesítmény-igényszintünkkel, motivációnk forrásával, ellenkező esetben jócskán melléfoghatunk jó szándékunkkal. Ami ugyanis ösztönzően hat az egyik emberre, jobb esetben csak hidegen hagyja a másikat, rosszabb esetben akár kedvét is szegheti a további munkával kapcsolatban.
De mi is az az igényszint? Az igényszint kitűzésének módja milyen lehet a sikerorientált illetve a kudarckerülő személyek esetében?
Választ kap a kérdésekre, ha elolvassa a Lovasélet júliusi számában a teljes cikket.
A hozzászólások RSS-csatornája
