Lovasélet

Sorozatunk előző részében az ásványi anyagok szerepéről olvashattak olvasóink, már akkor rávilágítottunk: a szervezet belső tulajdonságainak megőrzése, a homeosztázis fenntartása minden életműködés alapja.

A szervezet számára létfontosságú ásványi anyagok közül a Na+, a K+ és a Cl? tölti be a legfontosabb szerepet a folyadékterek ozmózisos és elektrolitkoncentrációjának fenntartásában. Ahhoz, hogy megértsük ennek fontosságát, nézzük meg, mi a funkciójuk a gyakorlatban ezeknek az idegen szóval elektrolitoknak titulált és a mellékvese aldoszteron nevű hormonja által vezérelt rendszer működésének.

A kálium- és a nátriumionok szervezetben betöltött szerepe egymással ellentétes. Ha a szervezeten belüli folyadéktereket megvizsgáljuk, a sejten kívüli térben találjuk nagy koncentrációban a Na+ ionokat, míg a sejten belüli térben a K+ ionokat. Kimondható tehát, hogy a sejt legfontosabb elektrolitja a kálium, a nátrium csak nyomokban fordul elő a sejten belül, és mennyisége szigorúan meghatározott. Ugyanis, bár néhány enzim működésében mint enzimaktivátor szükség van a Na+ jelenlétére (pl. foszforiláz), az enzimek többségére azonban bénító hatása van. Mivel azonban nagyon nagy a sejt és a sejten kívüli tér nátriumkoncentrációjának különbsége, ezért a nátriumionok állandóan befelé áramlanának a sejtmembránon keresztül. Ezt a folyamatot a sejt homeosztázisának megőrzése érdekében meg kell akadályozni. Amit a sejtmembránban működő, energia-befektetést igénylő (ATP) mechanizmus, az ún. nátrium-kálium pumpa gátol meg, és így hozzájárul a sejtfolyadék ionösszetételének fenntartásához. A folyamat során a sejt, energia-befektetés árán, kipréseli a Na+ ionokat, és helyettük az ugyancsak egyszeres pozitív töltésű K+ ionok lépnek be a sejtbe. A folyamatot azonban nem mint heroikus és felesleges energiapocsékolást kell elképzelni, hanem a sejt és környezete között lezajló aktív transzport folyamatok részeként, amely nem függetleníthető az egyéb membrán transzport működésektől. (Így pl. a cukrok, aminosavak, Ca++ stb. felszívódásához is szükség van a Na+ jelenlétére.)

A klór, mint a Na+ és a K+ negatív töltésű ellenpárja, egyaránt megtalálható a sejten belüli és a sejten kívüli térben is. Funkciója sokrétű, egyrészt, a szervezet legfontosabb és legnagyobb mennyiségben előforduló elektrolitja (Cl?) a folyadékterek ionegyensúlyát, annak állandóságát (izotónia) biztosítja. Másrészt a vérplazma Cl-tartalma alapanyagul szolgál a gyomorban a sósav (HCl) képződéséhez is. Szintén az emésztéshez kapcsolódik, hogy a Cl? ionok jelenléte aktiválja a hasnyálmirigy szénhidrát-emésztésben kulcsszerepet betöltő ?-amiláz enzimjének termelését.

Hogyan jut a szervezet ezekhez az elemekhez?

Természetesen a takarmányból, ahonnan ezek az elemek döntően a vékonybélen keresztül kerülnek a szervezetbe. Mint ahogyan arra már fentebb utaltunk, az elektrolitháztartást a szervezet az aldoszteron nevű hormon segítségével koordinálja. A Na+, K+ és a Cl? ion felesleg a vesén keresztül, a vizelettel távozik. Na+ és Cl?-hiány esetén hormonhatásra a vese tubuláris részén történő visszaszívással védekezik a szervezet. Növényevő állatok esetén káliumhiány szinte nem fordulhat elő, mert a növényi eredetű takarmányok bőségesen fedezik a szükségletet. Sokkal gyakoribb az ún. másodlagos káliumhiány, amelyet a tartós hasmenés által elszenvedett folyadékveszteség indukál. Más a helyzet a Na+ és a Cl? esetében, ezekből az elemekből ugyanis a növényi táplálék nem tartalmaz elegendő mennyiséget. Ehhez járul még a szervezet azon sajátossága, hogy a Na+ ürítése 2-3-szorosa a Cl-énak. Ezért minden növényevő állatnak, így a lónak is só (NaCl) kiegészítésre van szüksége. A sófelvétel ösztönösen szabályozott. Ezt a vadlovak a szikes területek felkeresésével és a sziksó nyalogatásával pótolták. Háziasított lovunkról azonban nekünk kell gondoskodni, nyalósó állandó biztosításával. (Egy ló átlagos használat során kb. napi 10-15 g sót fogyaszt. Ennél jóval nagyobb lehet a sófogyasztás, ha a ló rendszertelenül kap nyalósót, és kiéhezve ráveti magát. Ilyen esetben nem ritka a hasmenéses következmény.)

A ló esetében különösen fontos a megfelelő NaCl-ellátás, ugyanis, mivel egyedüliként a házi állatok közül fő haszonvétele a munkája, melegben vagy megerőltető igénybevétel esetén az izzadsággal is jelentős mennyiségű Na+-ot veszít. Ugyancsak hozzájárulhat a szervezet Na+ és Cl?-veszteségéhez, hogy a tejben ezen elemek mennyisége meghatározott, amit az anyai szervezet tejelés során saját kárára is biztosít. Ezért a szoptató kanca és a megerőltető munkát végző ló sópótlása a legfontosabb feladat. Ugyancsak megemelkedik a NaCl-igény ilyenkor nyáron, mikor a meleg miatt az átlagos munkát végző lovak is jobban izzadnak. Az extrém igénybevételnek kitett lovak részére ajánlottak a fokozott izzadsággal elvesztett elektrolitok pótlására a kereskedelemben már kapható és speciális, könnyen felszívódó összetételű, elektrolitpótló készítmények. Hobbilovak számára azonban az egyszerű és olcsó nyalósó biztosítása is fedezi a nyáron megemelkedett szükségletet. A sóhiány enyhébb jele, ha a ló izzadt társait, az istálló berendezését, a karám talaját stb. nyalogatja. Súlyosabb, hosszan fennálló hiány esetében a szőrzet borzassá, fénytelenné válik, majd idegrendszeri tünetek is jelentkezhetnek. (Ez azon alapul, hogy az idegi működések (ingerületátvitel) feltétele, hogy stabil legyen a Na+, K+, Mg++ és Ca++ egyensúly.)

Egy korcsoport van, amely számára a nyalósó némi veszélyforrást jelenthet, ez pedig a szopós csikó, amely mint erre fentebb utaltunk, a tejből hozzájut a szükséges Na- és Cl-szükséglethez. Azonban ellenállhatatlan vágyat érez, hogy ő is nyalogathassa a többieknek kitett sót, amely aztán kiadós hasmenést okoz nála, amely ha nem cselekedünk időben, súlyosabb megbetegedéshez is vezethet. Ezért a nyalósót, ha kiscsikó is van lovaink között, helyezzük olyan magasságba, ahol ő nem érheti el. Ha pedig szopós csikónál hasmenést tapasztalunk, gondoljunk arra is, nem a sónyalogatás áll-e a háttérben.