Lovasélet

Az állati szervezet testtömegének 3-5%-át teszik ki az ásványi anyagok. Összességében 32 elem található az állati szervezetben, melyek közül az oxigén, a szén, a nitrogén és a kén hamvasztás során elillan (CO2, SO2, NO2), a visszamaradó elemeket nevezzük ásványi anyagoknak.

Ezeket a takarmányozástan funkciójuk szempontjából öt nagy csoportra osztja:

• Statikai funkciót betöltő elemek: Ca, P
• Homeosztázis-fenntartó elemek (elektrolit): Na, K, Cl, Mg
• Enzimfunkciót ellátó elemek: Fe, Zn, Cu, Mn, Mo, I, Se, Ni, Cr
• Eszenciális elemek: As, Be, F, Si, Sn, Ti, V
• Szennyeződésként előforduló elemek: Ag, Cd, Hg, Pb, Sr, W

Takarmányozás szempontjából elsődleges szerepe az első három csoportba tartozó elemeknek van. Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy az ásványi anyagok a szervezetben egy egységes biológiai rendszer alkotórészeiként szerepelnek. Minden ilyen rendszernek alapvető tulajdonsága az állandóság biztosítása (homeosztázis). Az állati szervezet is egy ilyen komplex biológiai rendszer, amely állandóságának fenntartása érdekében bizonyos határok közt képes anyagforgalmának szabályozásával, illetve elraktározott tartalékai mobilizálásával (pl. csontozat, máj) tolerálni a környezeti behatásokat. Így normális feltételek esetén biztosítani tudja homeosztázisát, azaz, hogy állandó folyadéktérfogatnál állandó legyen az ozmózisos nyomás, a szervezetben előforduló elektrolitok összmennyisége és egymáshoz viszonyított aránya, valamint a sav-bázis egyensúly (pH). 

Nézzük meg most közelebbről a szervezet ásványianyag-forgalmát. Már a felszívódásnál szembetalálkozunk a fent említett rendszer szabályozási gyakorlatával. Vannak olyan ásványi anyagok, amelyek felszívódása nem gátolt, ilyenek a Na, K, Cl és a P, ha ezekből felesleg van, akkor a szervezet kiválasztással (vizelet, P esetén a bélben is) képes attól megszabadulni. Azoknak az elemeknek az esetében, melyek leadása korlátozott, a szervezet a túlterheléssel szemben a felszívódás szabályozásával védekezik, amely alkalmazkodik a szervezet mindenkori igényéhez. A K kivételével az ásványi anyagok ionizált formában egy szállító fehérjéhez kötődve energiafelhasználás révén tudnak felszívódni. A felszívódás vizes fázisban megy végbe, ahol a szervezet számára hasznos ásványi anyagokat egy vízoldható fehérjekomplex zárja magába. Ezeket a fémionokat tartalmazó szállító-, tárolóegységeket kelátoknak nevezik. A fémionok erősségüktől, stabilitásuktól, illetve mennyiségüktől függően kiszoríthatják egymást kelátjaikból. Ez az oka annak, hogy a túlsúlyban levő egyes fémek gátolhatják mások felszívódását. 

Visszatérve a szabályozási mechanizmusokhoz, optimális esetben az ásványianyag-ellátás mennyisége fedezi az állat szükségleteit, mindezt azonban úgy, hogy a felvett ásványianyag-komponensek aránya is követi az élettani igényeket. Ha a takarmány nem fedezi a szükségletet, ásványianyag-hiányról beszélünk. Ezt a szervezet tartalékai mobilizálásával némileg képes kompenzálni, azonban ha tartósan nem tartalmaz elegendőt valamely elemből a takarmány (elsődleges hiány), azt a szervezet nem tudja tolerálni. Van olyan eset is, mikor a takarmány elegendő mennyiséget tartalmaz ugyan az ásványi anyagokból, de vagy hiányzik valamilyen, a felszívódást elősegítő faktor (pl. Ca-D-vitamin), vagy egyes antagonista hatású elemek túlsúlyba kerülve gátolják a többiek felszívódását (másodlagos hiány). Az egyik legfontosabb antagonista hatású elem a Ca, amely túlsúlyban gátolja a Zn, a Cu, a Mg felszívódását. Hasonló gátlás tapasztalható a Cu-S, valamint a Se-S viszonylatában. A Cu-Mo antagonizmus nem a felszívódást, hanem a visszatartást akadályozza. 

Az állatok az ásványi anyagokhoz a takarmány révén jutnak. A takarmányok ásványianyag-tartalma azonban rendkívül sok tényezőtől függ. Kezdődik azzal, hogy a különböző növények ásványianyag-tartalma is eltérő, így például a lucerna kalciumtartalma 2-3-szorosa a legelőfűének, emellett nyomelemtartalma is nagyobb. Ugyanígy változik az ásványianyag-tartalom attól függően is, hogy a növény milyen fenológiai fázisban van éppen. Sőt, az egyes növényi részek ásványianyag-tartalma is ingadozik. Ebből a szempontból a magvak esetében kisebb ez az ingadozás, mint a szár vagy a levelek tekintetében. Ezzel is magyarázható az, hogy az abrakkal (gabonamagvak) etetett állatok (pl. sertés) ásványianyag-ellátásának kielégítése viszonylag jobban programozható, mint a tömegtakarmányokon tartott állatoké (pl. hobbiló). 

Ugyancsak befolyásolja a növények ásványianyag-tartalmát a csapadék megoszlása, a talaj nedvességmértéke, valamint a talaj pH-ja is. Így szárazabb években jóval kevesebb ásványi anyag akkumulálódik a növényekben, amely ha nem kerül a takarmányozással kompenzálásra, akkor egy-egy száraz év után tömegével jelentkezhetnek ásványianyag-hiány okozta betegségek, pl. a születendő csikók között mankós lábállás, bakpata stb., hasonlóképpen a betakarításkori veszteségek is sújthatják a takarmány ásványianyag-tartalmát (pl. ázottszéna-kilúgzás). 

A takarmányok ásványianyag-tartalmára nagy befolyást gyakorolnak a modern agrokémiai módszerek, így főként a műtrágyázás, melynek következményeként a talajaink elsavanyodnak (pH-csökkenés), nyomelemtartalmuk lecsökken, amelyhez hozzájárul az intenzív gazdálkodás eredményeképpen azonos területről betakarított jóval nagyobb termés, bár egységnyi mennyiségre vetítve kevesebb ásványi anyagot tartalmaz. Ezt a tényt tovább súlyosbítja az istállótrágyázás visszaszorulása, elmaradása, amely felborítja az ásványianyag-körforgást. Ezekben a komplex okokban keresendők tehát az ásványianyag-ellátás zavarai, amelyek a mai takarmányozás egyik legnagyobb kihívását is jelentik. Ahhoz, hogy megismerjük lovaink ásványianyag-szintjét, a szőrből és vérből vett minták alapján tájékozódhatunk. Ez azonban csak a pillanatnyi helyzetet válaszolja meg, a tartósan biztonságos ellátás érdekében tisztában kell lennünk az etetett takarmányok ásványianyag-tartalmával, környékünk klímájával, talajadottságaival. Nagyobb állományok esetén feltétlenül érdemes ezt a vizsgálatot elvégeztetni, és az adott helyre vonatkozó speciális tápot, takarmány-kiegészítőt etetni, mint ahogyan ezt jelentősebb méneseink már felismerték. A kistenyésztők, hobbilótartók is elvégeztethetik ezeket a költséges vizsgálatokat, de nem ez a jellemző. Ha mégis viszonylagos biztonságban akarjuk tudni lovaink ásványianyag-ellátását, javasolt valamely lótáp vagy ásványianyag-kiegészítő etetése, még akkor is, ha így az ország egészére azonos összetételben gyártott készítmények nem is tudják 100%-ban követni a lovunk igényeit.