Lovasélet

Az állati test és a növények is nagyrészt ugyanabból az anyagból épülnek fel. Mintegy 95%-uk szénből, hidrogénből, oxigénből és nitrogénből áll. A fennmaradó 5%-ot kis mennyiséget kitevő, de létfontosságú elemek alkotják (kalcium, foszfor, vas, réz, cink, mangán, magnézium, kálium, klór stb.) Mind az állat, mind a növény szervezetének 70-80 %-át víz alkotja, ami az élet feltétele, az életjelenségek közege.

A víz elpárologtatása után visszamaradó szárazanyagot fehérjék, cukrok, nagy molekulájú szénhidrátok, zsírok, szerves és szervetlen kötésű ásványi anyagok alkotják.
A takarmányokat jellemző táplálóérték vizsgálatára a múlt század végén kémiai módszert dolgoztak ki (WEENDE-i analízis).

A módszer lényege, hogy kémiai összetételük alapján az alábbi csoportokba sorolja a takarmányokat alkotó anyagokat:

• A takarmányok nitrogéntartalmú anyagait nyersfehérjének nevezzük.
• A zsíroldó szerrel való extrahálás során kioldódó anyagok alkotják a nyerszsír frakciót.
• A nyersrost-tartalmat híg savval vagy lúggal való főzés után kapjuk meg.
• A szerves savak és oldható szénhidrátok mennyiségét számítással határozzuk meg.
• A takarmány elhamvasztása után az ásványianyag-tartalom határozható meg.

1. Fehérjék

A táplálóanyagok közül a fehérjék szerepe annyiban privilegizált, hogy elsődleges szerepük nem az állati szervezet energiaellátásának biztosítása, mint minden más táplálóanyagnak, hanem az állati szervezet fehérjeszintéziséhez az alapanyagot (aminosavakat) biztosítja. Az állatok szükséglet szerinti fehérjeellátása azért fontos, mert fehérjeprodukció csak fehérjéből lehet, tehát a takarmánynak megemészthető módon tartalmaznia kell a növekedés-, fejlődés-, termeléshez szükséges fehérjeszintézis alapjául szolgáló fehérje-alapelemeket, tehát aminosavakat.
A takarmánnyal elfogyasztva valódi fehérjék a vékonybélben emésztődnek, alkotóelemeikre bomlanak, és az aminosavak felszívódnak, majd a vérárammal a fehérjeszintézis helyére jutnak. A meg nem emésztett fehérjetartalom az utóbélbe jut, ahol a baktériumok azt részben lebontják, és saját szintézisükhöz felhasználják. Lovak fehérjeellátása alapos körültekintést igényel, mivel a különböző korcsoportok és hasznosítási irányok szükséglete rendkívül tág határok között mozog. A fehérjetúletetés viszont káros, mert a fel nem használódó aminosavak dezaminálása és a nitrogénfelesleg kiürítése jelentősen megterheli a májat és a vesét.

2. Szénhidrátok

A növényi szervezet felét, esetenként nagyobb hányadát szénhidrátok alkotják. Ennek megfelelően a növényevő állatok takarmányozásában szerepük meghatározó.
A szénhidrátokat takarmányozási szempontból két nagy csoportra oszthatjuk: a, oldható szénhidrátok(mono-di-oligó szacharidok) b, nyersrost-alkotók (poliszacharidok). Az oldható szénhidrátok nagyobb részt enzimatikusan a vékonybélben megemésztődnek, és zömmel glükózként felszívódnak. Az állati szervezet legfontosabb energiaforrása, a glükóz molekula nagyobb része közvetlenül felhasználódik az energiaszükséglet fedezésére. Kisebb részt - és ez a lovak esetében megkülönböztetett jelentőségű - glikogén formájában raktározódik a májban és az izmokban. Ez azért fontos, mert nagy igénybevétel esetén ezek a tartalékok mobilizálódnak, és képessé teszik az állatot rendkívüli teljesítményekre. Említést érdemel, hogy a lovak alfa amiláz termelése korlátozott, ezért a szénhidrátemésztés hatásfoka sem jó. Ez csak látszólag kedvezőtlen, mivel az itt meg nem emésztett, oldható szénhidrátok az utóbélbe jutva fontos táplálékforrásként szolgálnak az ott élő mikróbáknak, melyek léte nélkülözhetetlen jelentőségű a ló számára.
Az úgynevezett nyersrost-alkotók, közülük a legfontosabb a cellulóz, szomatikus emésztőenzim híján csak az utóbélben emésztődnek bakteriális úton.
Emésztésük során szerves savak képződnek (ecetsav, propionsav, vajsav, tejsav), melyek az állat energiaszükségletének egy részét fedezik. A szénhidrátok mennyiségüknél fogva is meghatározó szerepet játszanak a ló energiaellátásában, de élettani szerepük is fontos, mint pl. (rostminimum, vércukorszint, tejsavhoz kötődő megbetegedések).

3. Zsírok

A zsírok takarmányozási szerepe többrétegű. Elsősorban mint energiaforrás szerepel, energiatartalma a táplálóanyagok közül a legmagasabb, mintegy 2,5-szerese a szénhidrátokénak. A lovak zsíremésztése jó, bár nincs epehólyagjuk, de a folyamatosan termelődő epesavak a fokozatosan ürülő gyomortartalommal jól öszszekeverednek. Meglepő módon az extra igénybevételnek kitett lovak szoktatás után akár 9-10% zsírt is tolerálnak, és jól megemésztenek. A zsírnak mint oldószernek is szerepe van, hiszen a zsírban oldódó vitaminok hasznosulását segíti, ennélfogva minden ló igényel bizonyos mennyiségű zsírt a napi takarmányadagjában.
A valódi zsírok alkotóelemei a zsírsavak és a glicerin. A zsírsavak közül az úgynevezett telítetlen zsírsavak élettani szerepe nagyon fontos, hiszen hormonok és egyéb nélkülözhetetlen anyagok előanyagául szolgál. A zsírok a vékonybélben emésztődnek, és onnan zsírsavakként, esetleg monogliceridekként szívódnak fel, így jutnak el a vérárammal a sejtekbe és zsírdepókba. Gyakran előfordul, hogy a zsírsavak már a bélfalban zsírrá állnak össze, és így utaznak a vérrel. Ennek alkalmanként káros következményei lehetnek, pl. zsírdeponálódás a májban.
Mint ez a fentiekből is kitűnik, a lovak takarmányozásában is a legfontosabb táplálóanyagok emészthető hányada szolgál az állat szükségleteinek fedezésére, ezért azok pontos ismerete a szakszerű takarmányozáshoz nélkülözhetetlen.

A fentiekben tárgyalt kalorikus értékkel bíró táplálóanyagokon kívül más anyagok is részt vesznek a lovak táplálásában, ezekkel majd a következő számban foglalkozunk.