Lovasélet

Gidran Senior és a gidrán fajta rövid története

A gidrán fajta alapítóját, Gidran Senior arab telivér mént Egyiptomból importálták Bábolnára, az arab ménes számára, 1816-ban. Az üzletet a kor híres lókereskedője, Fechtig báró bonyolította le a bécsi udvar teljes megelégedésére. A sötétsárga mén nemcsak az arab ménesben tevékenykedett, hanem a mezőhegyesi ménesből is irányítottak hozzá kancákat 1817-ben. A párosításokból 6 törzsmént állítottak fel a mezőhegyesi sárga ménesben Gidran Senior után. Egy spanyol kanca után született Gidran 2 nevű utóda vált be különösen, így ma az öszes gidrán erre a ménre vezethető vissza. Több utóda közül a mecklenburgi kancából született Gidran 7 volt a legjelentősebb, melynek több törzsménfia is tevékenykedett ezután a ménesben. A következő évtizedekben rögzítő jelleggel fajtatiszta tenyésztést folytattak, melynek során a kisebb, arabosabb jellegű egyedeket kizárták, a nehezebb, nagyobb lovakat viszont előnyben részesítették. Ezért, és nem utolsósorban a mezőhegyesi rög hatására egy erőteljesebb, robusztusabb nehézhátas, hámos típusú állomány alakult ki, nagyjából 168 cm körüli marmagassággal. Az 1870-es évekre a fajtán belül némi leromlás jelei tűntek fel. Ennek kiküszöbölésére nemesítő célból angol telivér keresztezéseket alkalmaztak (Exact xx, Amaty xx, Bíbor xx, Kengyel xx, Algy xx stb.). Ezzel kialakult a gidrán fajta mai arculata. A XIX. század végének divatjaként gyakran eltértek a Kozma Ferenc által lefektetett elvektől, miszerint a telivérrel keresztezett kancákra csak tisztavérű mént szabad párosítani. A túlzásba vitt telivérezésnek köszönhetően terjedt el a gidrán makacs vagy nehezen kezelhető voltának mítosza, amely sok esetben inkább a lovastudás hiányát volt hivatott leplezni. Az első világháború után majdnem az egész gidránállományt elrekvirálták a betörő román csapatok. A maradék pár tíz kancából kellett regenerálni újra a gidrán fajtát hazánkban. A ménhiány és a fajta használati tulajdonságainak javítása céljából – főként Pettkó-Szandtner Tibor javaslatára – a két háború között ismét az arab vérhez is folyamodtak (Siglavy VI, Gazal II stb.), amely teljes sikert hozott. Ugyanakkor a szárnyait bontogató lovassport is felfigyel a gidránok kiváló képességeire. Több kitűnő ugrólovat is ad a fajta. A sors iróniája, hogy egy újabb világégés ismét a nemlét határára sodorta a gidránt. A II. világháború után 2 mén és 22 kanca tért vissza Mezőhegyesre. Majd alighogy megerősödik, 1958-ban a fajtát szülőföldjéről a Tolna megyei Dalmandra helyezik át. Itt, eltérve a hagyományoktól, a kor divatjának megfelelően „sport célból" a fajtaidegen hannoverikeresztezéssel is próbálkoznak, ami nem válik be. 1975-ben Borodpusztán népies gidrán kancákat vásárolt az OTÁF (Országos Takarmányozási és Állattenyésztési Felügyelet), és egy újabb tenyészet alakult, melyhez Bulgáriából importáltak méneket, köztük a legendássá vált Gidran IV-et, amely a sport irányába sikerrel regenerálja a fajtát. A '90-es évekre a két tenyészetet a Kaposvári Agrár Egyetem fennhatósága alatt összevonják, és előbb Szántódra, majd Marócpusztára helyezik, ahol jelenleg is üzemel a ménes, amely a tervek szerint a tágasabb legelőkkel bíró Szilvásváradra költözik rövidesen. A krónikához hozzátartozik, hogy a rendszerváltás után Vörös József gyűrűsi magántenyésztő importjainak és munkásságának hála, mára ismét gyökeret eresztett az összes gidran kancacsalád hazánkban. A fajta így a Gyűrűsön található magánménessel együtt a régi virágkorát idéző mennyiségben és minőségben van újra jelen Magyarországon.