Lovasélet

A Kerepesi úti ügetőpálya egyik nagy egyénisége, a régi nagy legendás korszakok, valamint a régi iskola egyik utolsó tagja. A mai aktív idomárhajtók közül a legeredményesebb. Hazánkban 983 versenyt nyert, ebből 45 kiemelt versenyt. Ebben a kategóriában is magasan a többiek előtt jár. Remek hajtásainak és eredményes lovainak köszönhetően hamar sztárrá vált. Pedig sohasem volt champion.

Névjegy

Paulovicz János II.
Születési idő: 1949. márc. 4.
Családi állapota: nőtlen.
Iskolai végzettsége: Tatai Mezőgazdasági Szki.
Lovas pályafutásának kezdete: 1969.
Idomári pályafutásának kezdete: 1975.
Győzelmeinek száma: 983.
Kedvenc lóversenyélménye: "Wind Scot lovammal való versenyzés".
Kedvenc könyve: minden szakkönyv, ami a lóversenyről és a lovakról szól.
Kedvenc étele: lecsó.
Kedvenc itala: fekete címkés Johnnie Walker.
Hobbi: bridzs és tenisz.
Álmok: Látni az új lóversenypályát, és versenyezni rajta. Újabb nagy sikerek elérése nagydíjakban.

Önt Paulovicz János II.-ként ismerte meg a közönség és fél Budapest. Ki volt Paulovicz János? Édesapámat hívták Paulovicz Jánosnak, aki menő ügetőtréner volt a II. világháború utáni évtizedekben. Az akkori versenytitkár a megkülönböztetés miatt - a kor divatja szerint - keresztelt át "kettő"-nek, amit a versenysportban a mai napig is viselek. Sajnos apám sportpályafutását beárnyékolta a kezdődő kommunista rendszer. 1948-ig saját ménessel és saját versenyistállóval rendelkezett a család, melyet az államosításkor rögtön elvettek, míg apám pillanatok alatt lett osztályidegen. Jó néhány évig volt kispados. Ezekben az években a pályáról lekerülő lovak pihentetése volt a feladata Alagon. Csak 1958-ban kapott "amnesztiát", ekkor jöhetett vissza a pályára.

Ilyen előzmények után mégis az ügetőpályán kötött ki ön is. Édesapja mit szólt ehhez? Tűzzel-vassal próbált az ügetőpályától távoltartani, ami nem sikerült neki. Lovas családba születtem, így már kiskoromtól kapcsolatba kerültem lovakkal. A lószeretet, a szalma illata és a versenyistálló légköre nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Így a középiskola befejezése után két szakma között hezitáltam. Vagy elmegyek labdarúgónak, vagy elmegyek az ügetőpályára lovásznak.

A labdarúgással most meglepett. Milyen poszton játszott? Középcsatárként kergettem a labdát a Vasas ifiben a hatvanas évek elején. Jól ment a foci, ifjúsági válogatottságig vittem. Érettségi után az döntött mégis az ügető mellett, hogy míg egy focistának 8-10 jó éve lehet, addig az ügetőn egy idomár akár több évtizedig lehet a csúcson. 1964-ben nyertem felvételt a Lósport Vállalathoz, ami akkor egy nagyon zárt világnak számított. Szerencsére a focitudásom előnyt jelentett a felvételnél.

Nocsak. Az akkori vezető, Hajnal Károly, csakúgy, mint a fél ország, a labdarúgás bűvöletében élt, így természetesen a vállalatnak is alapítani kellett egy labdarúgócsapatot, mely a Budapest-bajnokságban szerepelt igen sikeresen. Tehetséges, fiatal, ambiciózus, focizni is tudó munkaerőre pedig szükség volt. Így kerültem 1964 tavaszán az ügetőpályára hivatásos munkaviszonyba, mint lovász. 1969-ig lovászkodtam nagybátyám, Ferge László idomár istállójában. Négy ló tartozott a kezem alá, rajtuk keresztül kezdtem megtanulni a szakma alapjait, az istállózást és a versenyzés abc-jét. Nem volt kivételezés, sőt, velem szemben a nagyobb elvárások voltak már lovászként is. Nagybátyámmal jól együtt tudtam dolgozni, hagyta, hogy tréningben is én dolgozzak azzal a pár lóval, így fiatalon sok tapasztalatra szert tudtam tenni.

Milyen volt az akkori lovászélet? A maival össze sem lehet hasonlítani. Lovásznak lenni, a ló mellett dolgozni az kitüntető feladatnak számított. Ez volt a szakma alapja, a tehetséges gyerekek innen léphettek tovább. Minden hajtó és idomár lovászként és segédhajtóként kezdte a pályát. Akik pedig lóápolók maradtak, azoktól a munkaszeretetet, a tisztaságot, a ló és a szakma iránti alázatot lehetett eltanulni. Büszkék voltak munkájukra és lovaikra.

Hogyan tudott a ranglétrán feljebb jutni? Az akkori oktatási rendszer nagyon jól fel volt építve, így a hajtókat és az idomárokat a szakma termelte ki magának hosszú évek alatt. Egy kezdőnek, hogy hivatásos hajtó legyen, legalább 10 évet kellett eltöltenie a szakmában. Ma sajnos közel sincs így. Korábban versenyben csak az hajthatott, aki elvégezte a szakiskolát. A tatai lótenyésztési szakiskola elvégzése után, 1969 áprilisától lettem segédhajtó apám istállójában. Persze akkor már megbékélt a pályaválasztásommal, sőt szerintem a szíve mélyén nagyon is örült, hogy ezt csinálom én is. Apám látta bennem a kurázsit, így szerencsére szabad kezet kaptam, illetve néhány öreg lovat, melyekkel mindig csak én foglalkoztam. Ezeket az ügetőlovakat egyébként már vitték volna vissza a ménesbe. A kezem alá adott lovakat a saját szisztémám szerint én készítettem fel. Első sikereimet velük értem el. Párma Ibolya és Szolvejk is sorozatnyerő lett. Hamar kinyertem a 60 versenyt, ami újabb lökést jelentett. Hivatásos hajtóvá léptem elő.

Könnyű dolga volt egy kezdőnek? Milyen volt a konkurencia, kiktől lehetett a hajtó- és idomármesterség fortélyait ellesni? Iszonyatosan nehezen lehetett versenyt nyerni, mert mindenki nagyon tudott hajtani. Óriási hajtókirályok versenyeztek itt naponta. Marschall Józsi bácsi, Ferge, Konta, Hóra, Vilcsek - csupa-csupa klasszis. Csak tanulni lehetett tőlük, óriási élmény volt köztük versenyezni. Abban az időben a trénerek számát maximalizálták, így a szakma csúcsát jelentő idomári státust elérni nagyon nehezen lehetett. 1975-ben kaptam bizalmat a vezetőktől. Apám nyugdíjba vonult, és az ő lotját örököltem meg. Az átmenet jól sikerült, jöttek az eredmények.

A sportban fontos, hogy az itthoni eredményesség mire elég külföldön. Mennyire volt elérhető külföld és Nyugat egy ügetőhajtónak? Turista útlevelem volt azokban az időkben. A szocialista országok pályáin rendszeresen versenyeztünk, és ami a legfontosabb, sokszor nem üres kézzel jöttünk haza. Amerikából viszont sajnos nagyon hamar hazajöttem, mert a honvágy legyőzött. Nagyon jó sorom volt kint, önálló istállót, lovakat biztosított a tulajdonos. Mai fejjel és ésszel talán másként döntök.