Lovasélet

A felelőtlen örökbefogadás újabb iskolapéldája

Robin, a 21 éves, elhasználódott lábú sportló egy éve került a Zakuszka-tanyasi „rendszerbe", igaz, nem a hagyományos módon. Nem került fel az örökbe fogadható lovak oldalára, mivel a helyzet cseppet bonyolult volt.

Az történt ugyanis, hogy egy lovas fórumos ismerős, a továbbiakban nevezzük „A"-nak (bár szerinte még ez is túl sok infó), felhívott, tudnék-e helyet egy tönkrement lábú ugrólónak. Az öreg az ő lova volt még régebben, mikor már sok volt neki a lovasiskola, megvette egy kisfiú tanulólónak, de később meg kellett válniuk a lótól, aki így ismét eladósorba került. „A" megegyezett a gazdikkal, hogy visszavásárolja az ekkor már igencsak nyugdíjérett Robint, elhelyezni viszont nem tudta, így az egyetlen megoldás az volt, hogy örökbefogadót kell keresni a papónak. A helyzet tulajdonképpen sürgős volt, de nem élethalál-kérdés, így megmondtam, hogy nem tudom fogadni Robint. Abban maradtunk, ha valami csoda folytán felbukkan egy ígéretes örökbefogadó, összekötöm őket „A"-val, a részleteket majd ők egyeztetik egymás között.

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy - főleg az eltelt évek tapasztalatainak hatására - elég bizalmatlan vagyok a frissiben jelentkező örökbefogadókkal. Eszem ágában sincs senkit rábeszélni az örökbefogadásra, sőt. Pár beugratós keresztkérdés után általában a telefonálók/levélírók 95%-a elvérzik, a maradék 5% zömét pedig elijesztem a várható kiadások, hosszú távú felelősség, zéró lovaglás satöbbi gondolatával. És jól van ez így, aki lovagolható lovat akar, az vegyen, aki meg nyomilovat, az fogadjon örökbe és szeretgesse, de jól gondolja meg előtte, mert 10-20 évre vállal felelősséget egy használhatatlan állatért, akit nem lehet betámasztani a sufniba, ha épp ráunt vagy elkoptak az anyagiak. Őszintén bevallom, kőkeményen szelektálok, igyekszem mindenkit lebeszélni az örökbefogadásról, aki hagyja magát, az jobb, hogy nem szerez nyomilovat, aki meg átgondolja a kérdést, és következetesen nem hagyja magát lerázni, azzal érdemes foglalkozni. Na persze, nem mindig.
Robin gazdikeresésekor telefonált egy hölgy, „B", aki a már meglévő egyke lova mellé keresett társat. Garantáltan nem lovaglásra, csak szeretgetni, hosszú távra, hurrá. A lóval kapcsolatos keresztkérdésekre jól válaszolt, és még azt sem mondhatom, hogy „túl szép volt, hogy igaz legyen", mivel a beszélgetésből kiderült, sőt „B" is bevallotta, hogy bizony kicsit elkapkodták a saját ló beszerzését, annyira nem értenek hozzá, de tele vannak jóindulattal, és minden segítő tanácsot szívesen vesznek. No, ez nem lesz akadály, a mentalitás is pozitív, váltottunk pár telefont, beszéltem „A"-val is, majd mikor úgy tűnt, hogy jó helye lesz Robinnak, összekötöttem az illetékeseket telefonon, és kifaroltam a történetből. Az örökbefogadási szerződést aláírták (bár „B" eleinte vonakodott tőle), Robin átköltözött, nagy vonalakban minden szép volt és jó.
Május végén kiderült, hogy Robin ismét költözni kényszerül, méghozzá sürgősen. Különböző indokok röpködtek, gazdasági válság/mégsem háznál lesznek tartva, hanem bértartásban/már nem ketten vannak, mert időközben vettek egy pónit is (az én értelmezésemben ez annyit jelent, hogy az öreget leváltották a társlói szerepkörből, már nem tölti be az eredeti funkcióját, felesleges, mehet a fenébe). Nem óhajtok belemenni a részletekbe, ráadásul másodkézből, „A"-tól kaptam az infókat, aki júniusra kifizette a ló bértartását, és kétségbeesetten nekiállt új helyet keresni Robinnak. Az öreg felkerült a honlapra, sajnos a keresés nem járt sikerrel (vagy gyerekek írtak a szüleik tudta nélkül, vagy a harmadik mailváltás után elfogyott a lelkesedés, vagy csak szeptembertől tudnák fogadni a most elhozandó lovat...). Közben „B" szólt „A"-nak, hogy Robin kiugrál a karámból, SOS el kell vinni. Cinikus, bunkó dög vagyok, ezt sem tartottam hiteles infónak.
Mivel a helyzet a sürgősség mellett egyre reménytelenebbnek látszott, ill. „A" egyre jobban aggódott, ráadásul jogosan („B" hol azt mondta, hogy ő talált „örökbefogadót", aki egyből el is vinné Robint, hol pedig azt, hogy mégsem adja ki a lovat), június 9-én, kedden megbeszéltük, hogy jöhet hozzám a ló, a szeptemberi örökbefogadási lehetőséget szem előtt tartva egyelőre átmenetileg, aztán majd meglátjuk a továbbiakat. Még kedden kiderült az is, hogy másnap reggel megoldható a fuvar is. Igen ám, de „A" csak annyit tudott, hogy Robint átvitték bértartásba, de hogy pontosan hová, azt már nem, ergo a másnap reggel elhozandó ló ismeretlen helyen tartózkodott, „B" pedig egész nap utolérhetetlen volt, nem vette fel a telefont, sms-re nem reagált stb.
Késő este sikerült egy környékbelit megkérni, hogy nézzen utána a helyzetnek, azt a választ kaptuk, hogy „B" épp nincs telefonközelben, de majd egy óra múlva lesz. Hát nem lett. Az előzmények ismeretében nagyon arra utalt a helyzet, hogy a ló már nincs meg, „A" egyre jobban kétségbeesett, végül én is nekiláttam hívogatni „B"-t, csak hogy érezze a törődést, majd mikor semmi sem történt, és továbbra sem volt hír a lóról, küldtem egy sms-t, hogy reggel 8-ig szíveskedjen elküldeni a címet, hogy hová kell menni Robinért, különben az állatvédőktől a rendőrségen át a médiáig mindent ráküldök, aláírás, hátha már nincs elmentve a számom, bár anno jó párszor beszéltünk. No, én nem kaptam választ, viszont „B" éjszaka tajtékozva bejelentkezett „A"-nál, megmondta a címet, és közölte, gőze sincs, ki az a Várkonyi Andi, sose beszélt vele, viszont feljelenti zaklatásért és fenyegetőzésért. Ez volt az a pont, ahol én örültem egyet, hogy a ló megvan, a többit meg csak a szokásos tenyérbemászó vállvonogatással tudtam lereagálni: ha „B" így gondolja, lelke rajta, eddig sem tartottam túlontúl hitelesnek az indokokat, hogy miért nem tudja tovább tartani a lovat, de ilyen egyértelmű hazugságra már nincs mit reagálni.
Apró, ámde üde színfolt a pánikszerű lókeresésben, ami már csak azért is vicces volt, mert a ló valahol Csákváron, „A" Nyíregyházán, én a Mátrában. Mikor megkíséreltük kinyomozni Robin tartási helyét, próbáltam előtúrni az emlékeimből egy Csákvár környéki ismerőst, nem nagyon volt, végül felhívtam egy pusztazámori cimborát, Attilát, akit ezer éve nem láttam, nagy ritkán beszéltünk, de hátha tud segíteni. Kérdezem, hogy ismerős-e Csákváron - hát nem nagyon, miért? Elkezdem mondani, hogy egy Robin nevű, örökbeadott lovat keresek, mire Attila közli, hogy a Robint ő is, merthogy másnap ő hozná. Kicsi a világ. :) )
A lényeg mindenesetre megvolt, a papó előkerült, és déltájban Attilának hála, rendben meg is érkezett a lómenhelyre, ahol „A" és barátja már várták. Itt szeretném megköszönni „A"-nak, hogy minden szinten példamutatóan kezelte Robin elhelyezésének problémáját, nem csak, hogy nem hagyta cserben az öreget, de minket sem - a szokásos „lepasszolom a gebét a lómenhelyre, és mosom kezeimet, innentől kínlódjanak vele ők" mentalitás helyett „A" szponzorálja az öreg lovat, a menhelyen folyó munkát támogatandó hoztak ló- és kutyatápot, valamint átadtak egy pakkot, amit dr. Járos Ildikó nyíregyházi állatorvos küldött ajándékba az aznap érkezett másik új ló, Móricka arcidegbénulásának kezelésére, nagyon szépen köszönjük a segítséget Ildinek is, ill. Puskás Attilának az expressz kivitelezett lószállítást.