Egy lány, aki az Utazás Kiállításon táskájából kikandikáló elárvult kecskegidával jelenik meg. Egy lány, aki a falu végén él négy lóval, három kutyával és ki tudja, hány macskával, disznóval és kecskével. Egy lány, akinek az is „kicsit vicces", amin más bosszankodik vagy dühöng. Egy lány, akinek mosolyt fakasztó karikatúrái mindig a lényeget ragadják meg.
Ezek a gondolatok jutottak először az eszembe, amikor Várkonyi Andit próbáltam röviden jellemezni.
Olvasóink elsősorban karikatúráidról ismernek, de rajzaid és festményeid is kiállításra kerültek már. Honnan az indíttatás? Már az oviban is csak állatokat voltam hajlandó rajzolni. A rajzolás folyamata nálam kiábrándítóan prózai; van egy elképzelésem, hogy mit szeretnék kihozni az adott rajzból, megcsinálom - ennyi. A kész képpel soha nem vagyok annyira elégedett, mint szeretném, de szerencsére másoknak tetszenek a munkáim. Megrendelésre fénykép után lóportrékat is készítek.
Karikatúráid azt sugallják, hogy a lóhoz való kötődésed sokkal mélyebb, mint az elfogulatlan külső megfigyelőé. 10 éves korom óta „lovazok" és lovagolok, ebben az időrendi és fontossági sorrendben. Gyakorlatilag minden szabadidőmet lovak mellett töltöttem Csipkéskúton, Marócpusztán, illetve Budapest környéki magánlovasoknál. A saját ló több mint tíz évig elérhetetlen álom volt, 2001-ben úgy hozta az élet, hogy meg tudtam venni egy igen érdekes előélettel rendelkező lovacskát. Számomra a lovaglás másodlagos a lóhoz képest; volt nálam két shagya kanca bértartásban, az egyikkel indultam kisebb távlovagló versenyeken, elég eredményesen szerepelgettünk, aztán váratlanul eladták a lovakat, és ezzel lezártam ezt a korszakot.
Amikor megismerkedtünk, éppen sérült lovadnak, Zakuszkának kerestél helyet. Most megint együtt vagytok, sőt másik három lovat is látok. Első lovam, Zaku 3 évesen porcleválással a térdében került hozzám, megműtötték, de később rosszabbodott az állapota, mindezt kombinálta egy térdkalácstöréssel - ekkor döntöttem a korai nyugdíjaztatása mellett. Kerestem neki helyet, végül Verőcére került, ahol havi jelképes összegért vállalták a tartását, majd 4 hónap múlva közölték, hogy fizessek teljes bértartást. Pénzem nem volt, az ócsai Szent Ferenc Állatotthon fogadta be a lovat, és ahogy Regölybe költözésem után megfelelőek voltak a körülmények, Zakunak volt hova hazajönni. Azóta bővült az állomány; Trabi shetlandi póni, szintén térdproblémákkal, Nyüzüge lovam Viesbaden apaságú furioso, akit 25. születésnapomra kaptam (saját magamtól, a házfelújításra félretett pénzből...). Ő lett volna a távló-utánpótlásom, egy versenyen becsülettel végig is ment, de később gondok adódtak a hátsó lábával, tehát ő is csatlakozott a nyugdíjas klubhoz, és egész nap a legelőn henyél. A negyedik lovacskámat 2 hónapja hozták, ő egy vele született rendellenességgel „megáldott" kiscsikó, a felső állkapcsa elgörbült; kilógó nyelve után kapta a Pimpa nevet.
Mik a további terveid a lovakkal? A mai anyagias világban sokszor megkapom a magamét, hogy minek tartok 4 rozzant lovat. A válasz nagyon egyszerű: azért, mert szeretem őket. És ha ezt befolyásolná a használhatóságuk, akkor ez már nem a lószeretetről szólna, hanem valami egészen másról. Sokak szerint ez csak pénzkérdés - hát nem tudom. 3 hónapja munkanélküli vagyok, Pimpát már a „szűkös időkben" fogadtam be, és nem bántam meg. Tényleg filléres gondjaim vannak, de a takarmánnyal kihúzzuk tavaszig, Anyum és egy-két falubeli is sokat segít, szóval majd lesz valahogy. Egy biztos: a lovaktól nem válok meg, és mindent megkapnak, ami a boldog lóélethez kell. Régi vágyam egy lómenhely létrehozása, aminek az anyagi hátterének az előteremtésében talán segítségemre lesz a rajzolás. Remélem, hogy egyszer eljutok odáig, hogy bárkinek tudjak segíteni, aki nem tudja elhelyezni a beteg lovát. Zakuval megtanultam, milyen nehéz helyzetben van az, aki felelősséggel gondoskodni akar a lováról, és nem megszabadulni akar tőle. A lómenhelyről szőtt álmaim jelen helyzetben kissé utópisztikusnak tűnhetnek, de egyrészt mániákus álmodozó vagyok, másrészt jó belegondolni, hogy 5 éve reménytelennek láttam, hogy valaha saját lovam legyen - most pedig van 4 hihetetlenül jófej lovacskám. Az elmaradt lovaglásokért bőven kárpótol a látvány, ahogy a lábtöréses Zakuszka vígan vágtázik föl-alá. Mindenesetre ha a Lovasélet olvasói között valaki kicsit is szívügyének érzi a terveimet, és ötletekkel, munkákkal tudna segíteni, nagyon megköszönném.
A téged körülvevő állatseregletből úgy tűnik, ez nem csak a lovak menhelye. Ha sérült vagy kidobott állatot találok, képtelen vagyok otthagyni, és az ismerőseim is néha meglepnek egy-két új lakóval; a zacskóba kötött, útszélen „felejtett" kutya- és macskakölykök nem számítanak ritkaságnak. Most eléggé „hétköznapi" az állomány, de volt már itt lelőtt egerészölyv, törött szárnyú gólya, beteg szarvasborjú... Sajnos nem minden állatot sikerül megmenteni, de azért elég sokan meggyógyulnak; ilyenkor megpróbálok nekik jó helyet keresni, ha ez nem megy, akkor itt maradnak. Tudod, ahol négy ló elfér...
Lovastusa
